2018. március 18., vasárnap

Parndorfot a magyarnak

Ha már felvállaltam a blog indításakor, hogy nem különbözöm az átlag magyar utazótól, azt sem rejthetem véka alá, hogy a hosszú hétvégét kihasználva, sok ezer honfitársammal együtt kiugrottunk Parndorfba shopingolni egy kevéskét. Ez még hagyján, de le is írom ide, ez már vér ciki, nem igaz? Mentségemre legyen szólva, nem terveztem, de aztán találtam néhány fikázni való terméket és akkor elhatároztam, hogy megosztom a népes olvasótáborommal. (Figyelsz anya?)
Mindjárt kezdeném a savazást saját magunkkal. Az milyen már, hogy március idusán a labancokhoz megyünk pénzt költeni, ahelyett, hogy itthon ünnepelnénk valamelyik menet élén. Na de ebbe most ne menjünk bele, mert nincs itthon vérnyomáscsökkentő tabletta.
Több mint egy éve, hogy nem jártunk az osztrák határ túloldalán lévő outlet centerben. A nagy európaiságban már teljesen megfeledkeztem a migráns veszedelemről, és ennek kapcsán, hogy a sógorék határellenőrzést vezettek be Hegyeshalomnál. A lassuló kocsisor végén hasított belém a felismerés, hogy csak jogsi van nálam, se személyi, se útlevél. Márpedig azt nem fogja elfogadni a közeg. Már éppen azon voltam, hogy visszafordulok, és kerülök egyet Pozsony felé, mert a szlovák-osztrák határon nincs ez a cirkusz, de láttam, hogy a rend éber őrei egy furgon rakterével vannak elfoglalva, a személyautók közben suhannak át, mint sunyi galamb a gatyán.


Nem lepődtem meg, hogy a bevásárlóközpont parkolója most is tele volt. A rendszámok nagy része persze magyar, mint a kilencvenes évek elején a Shoping City Süd-ben, annyi csak a fejlődés, hogy Dáciák és Wartburgok helyett most már vállalhatóbb autókkal parkolunk be a sok fullextrás bécsi merga és bömös közé. (Merthogy ők sem álltak meg, hogy bevárjanak minket.)
Azonnal szembetűnt a legnagyobb változás, hogy utolsó látogatásunk óta újabb épületeket húztak fel és még több világmárka képviselteti magát, hogy elkápráztasson minket csodálatosabbnál csodálatosabb ruhakölteményekkel.


Itt van például ez a Gucci remekmű. Nem kérem, ezt a női ruhát nem a moszkvai cigány tánckarnak a ruhatárában fotóztam, és az öltöny sem a berlini Love Parade kelléke (bár ki tudja). Ez a Guccio Gucci alapította világcég egyik túlfizetett sztár tervezőjének agyszüleménye. Ha ezt a kollekciót egy holland bálában találta volna a Háda beszerzője, undorral dobta volna félre a géprongyok közé.


Egy újabb remekmű a Humanic kirakatában. Bár, ha elfogadjuk Lázár nemistudommilyen miniszterünk bécsi helyzetjelentését, hogy az osztrák főváros utcáit ellepték a migráns hordák, és az újévi koncertek nercbundás dámái hanyat-homlok menekülnek, nehogy megerőszakolják őket a Kärntner strassén, nem is olyan meglepő ez az irányzat.
Na de, nézzünk valami sportosabbat! Az mégis csak közelebb áll az én ízlésvilágomhoz.


Óh! Ez a remekbe szabott Converse csuka most fillérekbe van, kár hogy nincs a méretemben.


Drágám? Egy ilyet szülinapodra? Rendkívül praktikus tornacipő, mert ha megizzadsz sportolás közben, mindjárt meg is tudod törölni vele a homlokodat. Jean-Claude Van Damme már vett is belőle egy párat.
Ez volt az a pont, amikor úgy döntöttem, inkább egy padon várom meg a feleségemet, amíg beszerzi a legszükségesebbeket húsvétra. 


A Lindt csoki finom, ezt nem is vitatja senki. De mégis csak egy csoki. És abból is csak egyetlen márka, még ha oly sok cikket gyárt is. Ki gondolná, hogy ebből fenn lehet tartani egy üzletet ilyen helyen, ahol nem gombokkal fizetnek a bérleti díjért. Még hogy fenntartani? Átköltöztek egy nagyobb üzletbe! Akkora volt a forgalom az előzőben, hogy nem fért be sok édesség rajongó.


Ezt persze látta a nápolyi mogul is, nem volt rest a nyakára nyitni egy újabb csoki boltot. Elképesztő, ha egy üzlet beindul, ha egy márkanév felfut, szinte bármit el lehet adni vele. És most nem a Gucciék polgárpukkasztó gönceire gondolok, hanem erre az egyszerű mogyorós nápolyira. Ki gondolta volna, hogy a Manner cég definiálhatatlan színű csomagolásából egyszer még jól eladható merchandise lesz.


Záró gondolatként had nosztalgiázzak egy kicsit! Az én korosztályomnak Ausztria olyan hely, mint zsidóknak a Kánaán. Itt mindig zöldebb volt a fű, finomabb a Fa szappan illata és az osztrák Persil jobban kiszedte a foltot. A Toblerone után ugyan fájt a fogam a beleragadt Kojak-nyalóka darabkáktól, de azért kitartóan majszoltam. És amit legjobban irigyeltem tőlük a nyolcvanas években, az a cigi automata. A Mariahilfer Strasse szinte minden sarkán állt belőlük egy, arra csábítva, hogy vegyél egy doboz Memphist vagy egy Milde Sortét.


A slozi előtt várakozva, újra átélhettem ezt az érzést. Bár nem dohányzom, külön köszönet az osztrák törvényhozóknak, hogy nem kellett az automata oldalára tüdőrákos fazonokat rajzolni, és visszakaphattam egy morzsát a fiatalságomból.

2018. március 10., szombat

Torkig vagyok a csütörtökkel

De azért most hiányzik, hogy nem potyázhatunk féláron mindenféle menő helyeken, mindenféle finomságokat. A torkos csütörtök megszűntével viszont kezdetét vette a sokkal kevésbé fantáziadús „Országos Étterem Hét” elvevezésű program a DiningCity szervezésében.
Bár ez továbbra sem egy gasztro blog, azért véleményem nekem is van, és nem félek megosztani. Kezdeném azzal, hogy az Étterem Hét nem új, és látható a fejlődés, egyre több vendéglátó kapcsolódik a programhoz, de még mindig elég sok a középszerű hely. A torkos csütörtökben azt bírtam, hogy top éttermekben lehetett emberi áron falatozni legalább egyszer egy évben. Ha nem lett volna ilyen lehetőség, be nem tettem volna a lábamat olyan helyekre, ahol ott hagyom egy heti fizetésemet, hogy aztán éhesen távozzak. A fine dining fogalmát amúgy sem tudom magamévá tenni, ha éhes vagyok. Ha képzőművészeti alkotásra vágyom, elmegyek egy múzeumba. Viszont ha egy jót akarok kajálni, olyan helyet választok, ami hangulatos és az ételek finomak. Nem árt, ha a pincér nem bunkó, de nálam nem muszáj tolnia az unalmas kliséket a nagyobb jattért. Nem hátrány az sem, ha a tányéron nem csupán egy degusztációs adag töpörödik, mert nem kívánom végigenni a teljes étlapot ahhoz, hogy jóllakottan távozzak.


Ellenben az Étterem Hétben pont ez a csapda. Muszáj jóllakottan távoznom, akkor is, ha már alig bírom letuszkolni azt a desszertet. A kedvezmény ugyanis nem a korábbi 50%-os ár, hanem egy korrektül megállapított 3300,- forintos fix összeg, amiért egy háromfogásos menüt választhatok ki az étterem direkt erre a hétre összeállított menüsorából.
Így fordulhatott elő, hogy kedden a Remiz Kávéház és Étteremből úgy távoztam, mint akit csőbe húztak. Mert ha egyszer már leült az ember, ott mese nincs, a 3300-at (+ital, +savanyúság, +borravaló) szóval valójában 4-5 ezret simán otthagy, ami ugye már nem is annyira bomba ár, főleg egy ilyen középszerű helyért. Már az előételnél éreztem, hogy ezt még talán én is jobban megfőztem volna, aztán a főételnél derült ki egyértelműen, hogy a szakácsuk, akármelyikünk anyukája is lehetett volna. Az étel meg volt főzve, mondhatnám azt is, hogy nem volt baja, de nem az a kulináris élvezet, amire vágyik az ember, ha néhanapján ellátogat egy ilyen műintézménybe.
Ezek után erősen gondolkodtam, hogy lemondom a pénteki foglalásunkat az A38-as hajó éttermében, de végül a kíváncsiság győzött és bevállaltunk egy ottani vacsorát is. Bár nem igazán illik a Fikatours arculatába, de bemásolom az 5/5-ös értékelő szövegemet, hogy meglegyen a happy end.


- Melyik hajó? 28-as?
- Á 38-as.
- Az ahol zajonganak a fiatalok, és nem lehet normálisan megközelíteni a rakpartot?
- Pontosan.
- Hát jó. Nézzük meg, mit tud a szakács! Sok jóra nem számítok egy ilyen akciós héten.
- A biztonság kedvéért csomagoltam egy kis rántott húsos zsömlét, nehogy éhen maradjunk.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- Te ez tök hangulatos hely!
- És nézd! Nyomtattak tányéralátétet külön erre az alkalomra, rajta van a menü.
- Ez a pisztráng elég bizarrul hangzik előételnek, de irtó finom, és hozzá a provence-i zöldségropogós egyenesen csúcs.
- Finom a csirkés-bazsalikomos mozzarella saláta még így is, hogy nem buffala.
- Basszus, ez a mézes kacsamellcsík rengeteg. Kérsz a krokettemből?
- Köszönöm nem. Örülök, ha legyűröm a tanyasi csirkecombomat a sok spenótos gnocchival, és akkor még ott lesz desszertnek az áfonyás créme brulée.
- Én csak egy somlóit kértem a végére, de nem bántam meg. Olyan volt, mint a nagykönyvben, és külön szerencsém, hogy nem kellett mazsolákat pöckölnöm belőle.
- Te, vajon miért kaptad ingyen a kávét a végén?
- Szerintem mert a borodnál kifogásoltad, hogy a rozé nem elég sápadt. Állítólag ez a fajta sötétebb az átlagnál. Minden esetre, ha így van, jó hogy nem oktattak ki, sőt még ingyen kávét is hoztak. Úgy látom, itt komolyan veszik, hogy "a vendégnek mindig igaza van".
- Akkor legközelebb is kritizálni fogom a borukat.
- :D
.

De hogy valami viccesebbel fejezzem be ezt a bejegyzést, elmesélem Kőhalmi Zoltán aznapi önálló estjének nyitó poénját a Dumaszínházban.
Neki az egyik kedvenc étele az ottani menüből a „magyaros tapas tál”, amin szalonna- és hagymakockák is vannak.
„Mondjuk a nagyapám is ezt ette Csongrádban, csak nem tudta, hogy ez tapas tál.”