Én nem tudom miért választottam hobbinak a síelést, mikor tériszonyom van és a térdem sem bírja sokáig, minden esetre régi vágyam volt, hogy Cortina d'Ampezzo-ba utazzam, és végig csússzak az 1956-os téli olimpia pályáin, (legalábbis amin le merek jönni).
Ausztrián keresztül mentünk a Dolomitokban lévő síparadicsomba, annak ellenére, hogy a GoogleMap Szlovéniát preferálta. Azon egyszerű okból, mert az a néhány kilométer és fél óra előny nem éri meg a drága olasz autópálya díjakat, nem is beszélve arról, hogy mivel nyolc napra indultunk, az egyhetes szlovén matrica nem is lett volna elég. Így vettem háromezerért egy 10 napos osztrák autópálya matricát és a jó öreg A2-es autópálya felé indultunk el. Ezt az utat jól ismertem a régi szép időkből, amikor csak erre lehetett megközelíteni Olaszországot. Most csak annyival volt jobb a helyzet, hogy már nem egy Zsiguli kormányába kapaszkodva kellett végignéznem, hogy húznak el mellettem a sógorok csili-vili autókkal. Viszont, ami úgy látszik állandó, hogy most is hosszú kilométerek vannak lezárva építkezés okán, de munkálatoknak semmi nyoma nem látszik.
Sosem értettem, miért kell egy tíz kilométeres szakaszt lezárni, mikor a munka egyszerre csak pár száz méteren folyik. Ha folyik, mert most éppen szombat van, esik a hó és ebből kifolyólag egy teremtett lelket nem lehet látni a munkagépek környékén, de isten igazából azt sem véltem felfedezni, hogy ha dolgoznának, mi a munkavégzés tárgya.
Lienz-en áthaladva, a nap lebukott a magas sziklaormok mögé, ekkor kezdtem sajnálni, hogy miért nem indultunk el hajnalban, mert sötétben és hóesésben nem olyan jó móka az autózás, kivált ismeretlen tájakon. Viszont ahogy átértünk a hegy túloldalára, olasz oldalon már felhőtlen volt az égbolt, így volt esély, hogy világosban érjük el a szálláshelyet.
Itt kell megjegyeznem, hogy a határon egyetlen osztrák rendőrt nem láttunk, pedig az olaszoknál sok ezer menekült dekkol, várva a jobb sorsot, míg a magyar határon vegzált bennünket az osztrák, hogy igazoljuk magunkat, miközben nálunk egy migráns sincs állítólag. Most a letelepedési kötvényes, gazdag migráncsról nem beszélünk. (Meg különben sem beszélünk ilyesmikről, és akkor nincs is.)
Jägerhaus panziót a város szélén, egy domboldalra építették, ahonnan kilátás nyílik a környező hegyekre. Nyáron gyönyörű lehet, de így télen is hangulatos a részben rönkfákból épített, és belül szinte mindenhol antik fával burkolt épület. Ez egy „agriturismo” panzió, ami annyit tesz, hogy büdös van a közeli tehénistálló miatt. Viszont a szobák szépek és kényelmesek, úgyhogy megbocsájtottuk az étteremből kiáramló égett olajszaggal keveredett tehéntrágya illatkompozíciót, miközben cuccoltunk be az autóból.
Este a tévében megnéztük hány embert temetett el aznap a lavina nem is olyan messze innen, aztán álomba szenderedtünk.
Vasárnap reggel felmentünk egy, a pályarendszer felénél lévő parkolóba, ahonnan majd becsúszunk a jegypénztárakhoz. Azt viszont kifelejtettem a számításból, hogy az olimpiai lesiklópálya szakadéknak tűnik, így két év kihagyás után. Végül sikerült lejutnunk, de a stílusomat leginkább egy szaró galambéhoz tudnám hasonlítani. A jegy 54 euró egy napra, ami nem kevés, viszont annál inkább sok. De hát mit tegyen az ember, ha ilyen puccos hobbit választott? Leszurkoltuk a 108 eurót és már ülhettünk is be a négyes felvonóba, ahová egy tíz emberből álló sor próbált odafurakodni. A bambinókat itt sem nevelték meg a szüleik, embert és síléceket nem kímélve tolakodnak előre.
A nap gyönyörűen sütött, nem volt túl hideg, a pályát még nem túrták össze a snowbordosok, nem tudok mibe belekötni, csak a pálya közepén lepihenő sporttársakba, akiket kedvem lett volna legázolni, ha az nem lenne nekem is fájdalmas.
Egy óra körül leültünk egy hütte előtti sörpadra pihenni egy kicsit és inni valami meleget, de a kevés üzleti érzékkel megáldott kocsmáros még egy vacak teát sem árult, forralt borról már nem is beszélve. Vettünk egy falatnyi sült krumplit 4 euróért és innivalónak elővettük a hátizsákból a hazait.
A félórás lazulás után viszont úgy lemerevedtem, hogy alig tudtam normálisan lecsúszni a völgybe és ebben az sem segített, hogy közben elment a napsütés, alig láttam a közben egyre nagyobbra duzzadó buckákat. A harmadik lecsúszás után feladtam, mert éreztem, hogy ezt nem kell erőltetni. Ilyenkor jön a sérülés, amikor a magyar, hogy minél többet kapjon az 54 eurójáért, zárásig erőlteti a csúszkálást, nehogy má őrajta gazdagodjon meg a digó. A parkoló felé sétálva éppen arról beszélgettünk a nejemmel, hogy nem láttuk a milánói aranyifjakat, akiről a Wikipédia szerkesztője beszélt Cortina d'Ampezzo kapcsán, amikor a havas úton elsuhant egy Ferrari majd egy Lamborghini. Nem mindennapi volt ezeket az autócsodákat atom retkesen látni.
Ma nem vacsizunk a fogyó jegyében, csak egy bögrés levest toltunk, hogy mégis csak legyen bennünk valami meleg, aztán viszonylag korán ágyba bújtunk és onnan néztük az olaszok kedvenc TV shop csatornáját, ahol két butikos asszonyság próbált eladni valami ízléstelen dzsörzénadrágot. Egy betelefonáló a fülünk hallatára érdeklődött, hogy nincs-e esetleg még borzalmasabb színben a ruhadarab. Komolyan mondom, még így, hogy nem értjük az olaszt, is viccesebb volt, mit Gyurcsók a Budapest tévében.
Kedd reggel is sütött a nap, ami azért volt meglepetés, mert az előrejelzések havazást jósoltak. Ma csak félnapos jegyet vettünk, (42,-€) mert a tegnapi nap tapasztalatai alapján, délutánra csúnyán feltúrják a pályát, és ha tényleg megjön a hó, akkor biztos, hogy nem maradunk délutánra. De a hó nem jött hál'istennek, ezért kitaláltuk, hogy a kabinos felvonóval (magyarul: lanovka) felmegyünk a 2470 méteres Ra Valles csúcsra, kattintani egy-két jó fotót. Anyagilag ez nem volt a legjobb döntés, mert ha egész napos síbérletünk lett volna, azzal simán felengednek ide is, így viszont meg kellett vennünk a 25,- eurós retúrjegyet, merthogy ide már sílécek nélkül mentünk fel, látva a fekete pályák dőlésszögét.
Megérte, a látvány pazar, és ki tudja, hogy lesz-e még ilyen szép idő, amíg itt leszünk. Fent amúgy 13 fokkal volt hidegebb, mint a völgyben, ezért hamar a büfében kötöttünk ki, ahol nagy meglepetésünkre nem volt drágább a kaja, mint az alsó pályák melletti kis kócerájban. Egyébként vannak fent kék és piros pályák is, de a rideg sziklák tövében, a felhők között kevésbé barátságos a síelés, legalábbis nekünk. Nem úgy az orosz cicababának, akit már tegnap kiszúrtunk a lenti pályák egyikén, mert hófehér, testhez tapadó síruhájában, fehér szőrmegallérral elég feltűnő jelenség volt. Akkor még egy síoktató mögött csúszkált, ezért is volt furcsa, hogy feljött ide, ahova inkább már csak a profik merészkednek. Egyedül volt a drága, ami okot adott a találgatásra. Feleségem szerint egy orosz oligarcha ifjú felesége és amíg atyuska odalent intézi az oligarchák fontos teendőit, (úgy mint piszkos pénzek pártkasszába csúsztatása) addig gyévuska itt múlatja az időt. Na jó, de ha ilyen menő, hogy nem félt ide feljönni, akkor minek kellett neki tegnap oktató, kérdem én? Valószínű, hogy férjuram tukmálta rá Robertót, nehogy valami baja essék a drága szerkónak, de később feltűnt neki, hogy amikor a síoktató napbarnított arca mosolyra nyílik, vakító fehér fogaiból több van, mint az átlagos férfinépnek, és beijedt, hogy lesiklás helyett besiklás lesz a vége a dolognak.
Este még tettünk egy sétát a városban, elszörnyülködtünk a kirakatban látható ruhák és szőrmék árain, aztán visszatértünk a jó meleg szobánkba.
Kedden, csakhogy legyen mit írni a blogba, tettünk egy autós túrát a Dolomitokban. Aki azt állítja, hogy biztos az izomláz és a sajgó térdek miatt iktattunk be egy pihenőnapot, annak innen üzenem, hogy ez egy szemen szedett igazság.
Első állomásunk Bruneck (Brunico) városa, ahol a fő látnivaló egy középkori vár, hangulatos ódon utcácskákkal, ami most múzeumként üzemel. Úgy időzítettük az indulást, hogy tízre érjünk oda, előtte biztos nem lesz nyitva. A vár mögött van egy parkoló, ahol befizettünk egy órát, majd felcaplattunk a kapuhoz, ahol kiderült, csak délben nyitnak. Már ezt furcsálltam, de ahogy olvasom tovább a tájékoztató táblát, kedden egyáltalán nincsenek nyitva. Egy múzeum? Milyen hülyeség ez már megint? A világon mindenhol hétfőn van múzeumi szünnap, ha egyáltalán van. Körbe sétáltuk a várfalat kívülről, de ez inkább csak pótcselekvés, élvezeti értéke nulla. Behajtottunk a városba, hogy legalább a parkolójegyünket lelakjuk, de kiderült, hogy különböző zónák vannak és a mi jegyünk itt szert sem ér.
Bruneck óvárosának főutcája egyébként fél óra alatt bejárható és akkor abban már benne van a két útba eső templom meglátogatása is.
Innen 37 kilométerre fekszik a valamivel nagyobb Bressanone. (Ahol már Liedl is van) Itt felkerestük a 992-ben épített katedrálist, ami nyilvánvalóan nem az eredeti, de ettől még jól néz ki, főleg a mellette lévő kerengő.
Az útikönyvünk azt írta Dél-Tirolról, hogy bár sokáig volt az Osztrák-Magyar Monarchia része, nem sikerült elnémetesíteni az itt lakókat. Ehhez képest itt németül beszélnek az utcán, és wiedersehen-nel köszönnek el a boltban. Kivéve azt a meglepően sok tájidegen négert, akik az utcán őgyelegnek, dideregve a februári mínuszokban.
Ortisei innen 30 kilométerre fent a hegyekben van, és megint csak a könyv szerint, fafaragó mestereiről híres. Valójában egy ugyanolyan síközpont, mint amilyenből errefelé rengeteg van, a faragványokból keveset láttunk az üzletekben. Itt is bementünk a templomba, mert állítólag sok a helyi mesterek által készített faszobor, de csak annyi Szent Antal és Szűz Mária szobrot láttunk, mint amennyit bármelyik templomban lehet. Feltűnt viszont, hogy milyen nagy ez a két oldalszárnnyal is rendelkező dóm egy 4500 lelket számláló településnek.
Ennél kisebb, de annál felkapottabb hely Canazei, ahol se szeri, se száma a felvonóknak, ember legyen a talpán, aki kiigazodik a temérdek sípálya között.
Még átkeltünk két hágón, ahol már erősen drukkolni kellett, hogy megússzuk hólánc nélkül a többméteres torlaszok között, de végül szerencsésen zártuk a 200 kilométeres túrát, és tértünk vissza szálláshelyünkre.
A szerda és csütörtök síeléssel telt el, amiről most nem szeretnék bővebben értekezni tekintve, hogy nem történ semmi említésre méltó. Hacsak az nem, hogy utolsó nap átmerészkedtünk egy másik pályára, amiről azt hittük eddig, hogy nincs visszacsúszási lehetőség, de miközben a térképet böngésztük, egy ötvenes olasz úr odasiklott mellénk és felajánlotta segítségét. Megnyugtatott, hogy ha átcsúszunk a domb másik oldalára, simán vissza tudunk ide jönni, így a parkolónkhoz sem kell gyalogolnunk. Nos, ha valaki ezt a bejegyzést olvasva készül ide síelni, és atom széles, jól ápolt, változatos lankákat akar, elenyésző ember mennyiséggel, akkor a 14-es felvonó környékére menjen. Olyan kevesen síeltek itt, hogy még délben is voltak részei a pályának, ahol a ratrak bordái látszottak a hóban. A lifthez nem hogy sorba állni nem kellett, de még az előttünk lévő székekben sem ült senki. Legyünk pozitívak: legalább az utolsó napra megtaláltuk a tutit.
Péntek reggel korán elbúcsúztunk a hegyektől (és egy csomó eurótól a szállásért) majd elindultunk Velence irányába, ahol éppen karneváloznak a taljánok. Erről bővebben itt olvashatsz.
Ausztrián keresztül mentünk a Dolomitokban lévő síparadicsomba, annak ellenére, hogy a GoogleMap Szlovéniát preferálta. Azon egyszerű okból, mert az a néhány kilométer és fél óra előny nem éri meg a drága olasz autópálya díjakat, nem is beszélve arról, hogy mivel nyolc napra indultunk, az egyhetes szlovén matrica nem is lett volna elég. Így vettem háromezerért egy 10 napos osztrák autópálya matricát és a jó öreg A2-es autópálya felé indultunk el. Ezt az utat jól ismertem a régi szép időkből, amikor csak erre lehetett megközelíteni Olaszországot. Most csak annyival volt jobb a helyzet, hogy már nem egy Zsiguli kormányába kapaszkodva kellett végignéznem, hogy húznak el mellettem a sógorok csili-vili autókkal. Viszont, ami úgy látszik állandó, hogy most is hosszú kilométerek vannak lezárva építkezés okán, de munkálatoknak semmi nyoma nem látszik.
Sosem értettem, miért kell egy tíz kilométeres szakaszt lezárni, mikor a munka egyszerre csak pár száz méteren folyik. Ha folyik, mert most éppen szombat van, esik a hó és ebből kifolyólag egy teremtett lelket nem lehet látni a munkagépek környékén, de isten igazából azt sem véltem felfedezni, hogy ha dolgoznának, mi a munkavégzés tárgya.
Lienz-en áthaladva, a nap lebukott a magas sziklaormok mögé, ekkor kezdtem sajnálni, hogy miért nem indultunk el hajnalban, mert sötétben és hóesésben nem olyan jó móka az autózás, kivált ismeretlen tájakon. Viszont ahogy átértünk a hegy túloldalára, olasz oldalon már felhőtlen volt az égbolt, így volt esély, hogy világosban érjük el a szálláshelyet.
Itt kell megjegyeznem, hogy a határon egyetlen osztrák rendőrt nem láttunk, pedig az olaszoknál sok ezer menekült dekkol, várva a jobb sorsot, míg a magyar határon vegzált bennünket az osztrák, hogy igazoljuk magunkat, miközben nálunk egy migráns sincs állítólag. Most a letelepedési kötvényes, gazdag migráncsról nem beszélünk. (Meg különben sem beszélünk ilyesmikről, és akkor nincs is.)
Jägerhaus panziót a város szélén, egy domboldalra építették, ahonnan kilátás nyílik a környező hegyekre. Nyáron gyönyörű lehet, de így télen is hangulatos a részben rönkfákból épített, és belül szinte mindenhol antik fával burkolt épület. Ez egy „agriturismo” panzió, ami annyit tesz, hogy büdös van a közeli tehénistálló miatt. Viszont a szobák szépek és kényelmesek, úgyhogy megbocsájtottuk az étteremből kiáramló égett olajszaggal keveredett tehéntrágya illatkompozíciót, miközben cuccoltunk be az autóból.
Este a tévében megnéztük hány embert temetett el aznap a lavina nem is olyan messze innen, aztán álomba szenderedtünk.
Vasárnap reggel felmentünk egy, a pályarendszer felénél lévő parkolóba, ahonnan majd becsúszunk a jegypénztárakhoz. Azt viszont kifelejtettem a számításból, hogy az olimpiai lesiklópálya szakadéknak tűnik, így két év kihagyás után. Végül sikerült lejutnunk, de a stílusomat leginkább egy szaró galambéhoz tudnám hasonlítani. A jegy 54 euró egy napra, ami nem kevés, viszont annál inkább sok. De hát mit tegyen az ember, ha ilyen puccos hobbit választott? Leszurkoltuk a 108 eurót és már ülhettünk is be a négyes felvonóba, ahová egy tíz emberből álló sor próbált odafurakodni. A bambinókat itt sem nevelték meg a szüleik, embert és síléceket nem kímélve tolakodnak előre.
A nap gyönyörűen sütött, nem volt túl hideg, a pályát még nem túrták össze a snowbordosok, nem tudok mibe belekötni, csak a pálya közepén lepihenő sporttársakba, akiket kedvem lett volna legázolni, ha az nem lenne nekem is fájdalmas.
Egy óra körül leültünk egy hütte előtti sörpadra pihenni egy kicsit és inni valami meleget, de a kevés üzleti érzékkel megáldott kocsmáros még egy vacak teát sem árult, forralt borról már nem is beszélve. Vettünk egy falatnyi sült krumplit 4 euróért és innivalónak elővettük a hátizsákból a hazait.
A félórás lazulás után viszont úgy lemerevedtem, hogy alig tudtam normálisan lecsúszni a völgybe és ebben az sem segített, hogy közben elment a napsütés, alig láttam a közben egyre nagyobbra duzzadó buckákat. A harmadik lecsúszás után feladtam, mert éreztem, hogy ezt nem kell erőltetni. Ilyenkor jön a sérülés, amikor a magyar, hogy minél többet kapjon az 54 eurójáért, zárásig erőlteti a csúszkálást, nehogy má őrajta gazdagodjon meg a digó. A parkoló felé sétálva éppen arról beszélgettünk a nejemmel, hogy nem láttuk a milánói aranyifjakat, akiről a Wikipédia szerkesztője beszélt Cortina d'Ampezzo kapcsán, amikor a havas úton elsuhant egy Ferrari majd egy Lamborghini. Nem mindennapi volt ezeket az autócsodákat atom retkesen látni.
Ma nem vacsizunk a fogyó jegyében, csak egy bögrés levest toltunk, hogy mégis csak legyen bennünk valami meleg, aztán viszonylag korán ágyba bújtunk és onnan néztük az olaszok kedvenc TV shop csatornáját, ahol két butikos asszonyság próbált eladni valami ízléstelen dzsörzénadrágot. Egy betelefonáló a fülünk hallatára érdeklődött, hogy nincs-e esetleg még borzalmasabb színben a ruhadarab. Komolyan mondom, még így, hogy nem értjük az olaszt, is viccesebb volt, mit Gyurcsók a Budapest tévében.
Kedd reggel is sütött a nap, ami azért volt meglepetés, mert az előrejelzések havazást jósoltak. Ma csak félnapos jegyet vettünk, (42,-€) mert a tegnapi nap tapasztalatai alapján, délutánra csúnyán feltúrják a pályát, és ha tényleg megjön a hó, akkor biztos, hogy nem maradunk délutánra. De a hó nem jött hál'istennek, ezért kitaláltuk, hogy a kabinos felvonóval (magyarul: lanovka) felmegyünk a 2470 méteres Ra Valles csúcsra, kattintani egy-két jó fotót. Anyagilag ez nem volt a legjobb döntés, mert ha egész napos síbérletünk lett volna, azzal simán felengednek ide is, így viszont meg kellett vennünk a 25,- eurós retúrjegyet, merthogy ide már sílécek nélkül mentünk fel, látva a fekete pályák dőlésszögét.
Megérte, a látvány pazar, és ki tudja, hogy lesz-e még ilyen szép idő, amíg itt leszünk. Fent amúgy 13 fokkal volt hidegebb, mint a völgyben, ezért hamar a büfében kötöttünk ki, ahol nagy meglepetésünkre nem volt drágább a kaja, mint az alsó pályák melletti kis kócerájban. Egyébként vannak fent kék és piros pályák is, de a rideg sziklák tövében, a felhők között kevésbé barátságos a síelés, legalábbis nekünk. Nem úgy az orosz cicababának, akit már tegnap kiszúrtunk a lenti pályák egyikén, mert hófehér, testhez tapadó síruhájában, fehér szőrmegallérral elég feltűnő jelenség volt. Akkor még egy síoktató mögött csúszkált, ezért is volt furcsa, hogy feljött ide, ahova inkább már csak a profik merészkednek. Egyedül volt a drága, ami okot adott a találgatásra. Feleségem szerint egy orosz oligarcha ifjú felesége és amíg atyuska odalent intézi az oligarchák fontos teendőit, (úgy mint piszkos pénzek pártkasszába csúsztatása) addig gyévuska itt múlatja az időt. Na jó, de ha ilyen menő, hogy nem félt ide feljönni, akkor minek kellett neki tegnap oktató, kérdem én? Valószínű, hogy férjuram tukmálta rá Robertót, nehogy valami baja essék a drága szerkónak, de később feltűnt neki, hogy amikor a síoktató napbarnított arca mosolyra nyílik, vakító fehér fogaiból több van, mint az átlagos férfinépnek, és beijedt, hogy lesiklás helyett besiklás lesz a vége a dolognak.
Este még tettünk egy sétát a városban, elszörnyülködtünk a kirakatban látható ruhák és szőrmék árain, aztán visszatértünk a jó meleg szobánkba.
Kedden, csakhogy legyen mit írni a blogba, tettünk egy autós túrát a Dolomitokban. Aki azt állítja, hogy biztos az izomláz és a sajgó térdek miatt iktattunk be egy pihenőnapot, annak innen üzenem, hogy ez egy szemen szedett igazság.
Első állomásunk Bruneck (Brunico) városa, ahol a fő látnivaló egy középkori vár, hangulatos ódon utcácskákkal, ami most múzeumként üzemel. Úgy időzítettük az indulást, hogy tízre érjünk oda, előtte biztos nem lesz nyitva. A vár mögött van egy parkoló, ahol befizettünk egy órát, majd felcaplattunk a kapuhoz, ahol kiderült, csak délben nyitnak. Már ezt furcsálltam, de ahogy olvasom tovább a tájékoztató táblát, kedden egyáltalán nincsenek nyitva. Egy múzeum? Milyen hülyeség ez már megint? A világon mindenhol hétfőn van múzeumi szünnap, ha egyáltalán van. Körbe sétáltuk a várfalat kívülről, de ez inkább csak pótcselekvés, élvezeti értéke nulla. Behajtottunk a városba, hogy legalább a parkolójegyünket lelakjuk, de kiderült, hogy különböző zónák vannak és a mi jegyünk itt szert sem ér.
Bruneck óvárosának főutcája egyébként fél óra alatt bejárható és akkor abban már benne van a két útba eső templom meglátogatása is.
Innen 37 kilométerre fekszik a valamivel nagyobb Bressanone. (Ahol már Liedl is van) Itt felkerestük a 992-ben épített katedrálist, ami nyilvánvalóan nem az eredeti, de ettől még jól néz ki, főleg a mellette lévő kerengő.
Az útikönyvünk azt írta Dél-Tirolról, hogy bár sokáig volt az Osztrák-Magyar Monarchia része, nem sikerült elnémetesíteni az itt lakókat. Ehhez képest itt németül beszélnek az utcán, és wiedersehen-nel köszönnek el a boltban. Kivéve azt a meglepően sok tájidegen négert, akik az utcán őgyelegnek, dideregve a februári mínuszokban.
Ortisei innen 30 kilométerre fent a hegyekben van, és megint csak a könyv szerint, fafaragó mestereiről híres. Valójában egy ugyanolyan síközpont, mint amilyenből errefelé rengeteg van, a faragványokból keveset láttunk az üzletekben. Itt is bementünk a templomba, mert állítólag sok a helyi mesterek által készített faszobor, de csak annyi Szent Antal és Szűz Mária szobrot láttunk, mint amennyit bármelyik templomban lehet. Feltűnt viszont, hogy milyen nagy ez a két oldalszárnnyal is rendelkező dóm egy 4500 lelket számláló településnek.
Ennél kisebb, de annál felkapottabb hely Canazei, ahol se szeri, se száma a felvonóknak, ember legyen a talpán, aki kiigazodik a temérdek sípálya között.
Még átkeltünk két hágón, ahol már erősen drukkolni kellett, hogy megússzuk hólánc nélkül a többméteres torlaszok között, de végül szerencsésen zártuk a 200 kilométeres túrát, és tértünk vissza szálláshelyünkre.
A szerda és csütörtök síeléssel telt el, amiről most nem szeretnék bővebben értekezni tekintve, hogy nem történ semmi említésre méltó. Hacsak az nem, hogy utolsó nap átmerészkedtünk egy másik pályára, amiről azt hittük eddig, hogy nincs visszacsúszási lehetőség, de miközben a térképet böngésztük, egy ötvenes olasz úr odasiklott mellénk és felajánlotta segítségét. Megnyugtatott, hogy ha átcsúszunk a domb másik oldalára, simán vissza tudunk ide jönni, így a parkolónkhoz sem kell gyalogolnunk. Nos, ha valaki ezt a bejegyzést olvasva készül ide síelni, és atom széles, jól ápolt, változatos lankákat akar, elenyésző ember mennyiséggel, akkor a 14-es felvonó környékére menjen. Olyan kevesen síeltek itt, hogy még délben is voltak részei a pályának, ahol a ratrak bordái látszottak a hóban. A lifthez nem hogy sorba állni nem kellett, de még az előttünk lévő székekben sem ült senki. Legyünk pozitívak: legalább az utolsó napra megtaláltuk a tutit.
Péntek reggel korán elbúcsúztunk a hegyektől (és egy csomó eurótól a szállásért) majd elindultunk Velence irányába, ahol éppen karneváloznak a taljánok. Erről bővebben itt olvashatsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése