2017. november 16., csütörtök

A kétarcú Namibia

Namíbiáról mit tudsz? Most őszintén!
Én csak annyit tudtam korábban, hogy ott élnek a busmanok, akikre időnként kólásüveg pottyan az égből. Na és persze a Namib-sivatag, amit szerencsére az országról neveztek el, így nem kellett gondolkoznom, hogy melyik földrészen keressem. Na és Botswana? Ha esetleg nézed a National Geografic csatornát, akkor tudod, hogy ott jó sok állat van, de semmi egyéb. Zimbabwéről derengett, hogy a határán van a Viktória-vízesés és most azzal került be hírekbe, hogy Afrika utolsó klasszik diktátora, Mugabe bácsi gondban van, mert hosszú pórázra engedte az asszonyt, aki kezdett a fejére nőni, és nem átallotta magát kijelölni utódnak, ami persze nem tetszett egy-két régi harcostársnak, akik erre csináltak egy jó kis puccsot.
Azt hiszem, ha meg akarunk tudni többet egy régióról és az ott élő emberekről legjobb, ha felkeressük ezeket az országokat. Már a tervezés fázisában kiderül, hogy kevés a szabadságod arra, ha mindent meg szeretnél nézni. Amikor meg ott vagy, leesik az állad, hogy ezt nem gondoltad volna. Nos, én pont így jártam. A legfőbb motivációm az volt, hogy egy jó kis kalandtúrán vegyek részt egy speciálisan felkészített expedíciós járművel, keresztül Afrika déli országain. Aztán amikor ott voltam, nem győztem tátani a számat, mennyi csodálatos hely van a földön, amiről még csak nem is hallottam korábban.

1. nap: Utazás és egyebek

Mindig elhatározom, hogy a repülőútról nem írok semmit, a kutyát se érdekli, de aztán történik egy-két dolog, amit muszáj szóvá tennem. Emirates légitársasággal mentünk Budapest- Dubai-Johannesburg útvonalon. Tudtam, hogy az emír jó sokat költ a hobbijára, ráadásul ott a konkurencia, Abu Dhabi és a Qatar uralkodói, akik szintén fejükbe vették, hogy az olaj milliárdjaikból átrajzolják a világ repülőtérképét. Nos, a dubai-i illetőségű cég elég jól felszerelt gépparkkal rendelkezik, de az még engem is meglepett, hogy újabban 1500 film közül választhatunk a fedélzeti monitorunk választékából és a szemfüles böngésző hamar kiszúrja, hogy két magyar film is van a kínálatban. (Odafelé a Brazilok, visszaúton a Kincsem című filmet néztem meg, ajánlom mindkettőt.) Ahhoz, hogy filmet nézzünk, persze át kell szenvednünk magunkat néhány reklámon és promo videón, amiben például egy kaftánban tévéző homár körbevigyorogja a fejét egy táncoló pasi látványán. (15. mp.) 
Újdonság volt nekem a sötétedés után a mennyezetre vetített csillagos égbolt effekt is, bár én inkább próbáltam egy kis alvással rövidíteni a hosszú utazást.
A harmadik szakasz a South African Airways járatával már gyorsan ment, így a délutáni órákban megérkeztünk Windhoek-ba, Namíbia fővárosába. A jó hír, hogy nem kelletet transzfer járatot igénybe vennünk, mert a járművünk odajött értünk a reptérre.
Több cég is van, aki úgynevezett „overland” utazásokat indít Afrika szerte, mi a Nomad Afrika Adventure expedíciós járművével vágtunk neki a három hetes kalandnak.


A rossz hír, hogy már messziről láttam, ez egy közönséges teherautó hátsókerék meghajtással, amire rábarkácsoltak egy kasznit, aminél az elsődleges cél az volt, elférjenek benne a sátrak, asztalok, kellékek a kempingezéshez és néhány rekesz az utazók csomagjainak. A komfort nem volt igazán szempont a tervezéskor, így aztán a buszból előre vagy hátra kilátni lehetetlen, hogy a légkondi teljes hiányáról már ne is beszéljünk.
Jó tudom, ez Afrika, de azért aki járt már Dél-Afrikában, az tudja, errefelé a színvonal lényegesen magasabb, mint a kontinens belső részein. Ráadásul Namíbia sokban hasonlít déli szomszédjához. Nem csoda, hisz 1990-ig a nagytestvér irányítása alatt állt az ország. A lakosság 8%-át ma is fehérek teszik ki és másik 8% mulatt. Amúgy nincs nagy tömeg, a kilenc magyarországnyi területen mindössze 2,5 millió ember él. (Ebből kb. 30.000 a német, de erről majd később.)
Mai egyetlen, ám annál üdvözítőbb napirendi pontja az első vacsoránk elfogyasztása volt egy menőnek mondható belvárosi étteremben. A várost nézve, mintha nem is Afrikában járnánk. Fényes irodaházak, elegáns üzletek az út mindkét oldalán. Talán csak a NATO szögesdrótok mennyisége jelezte, hogy ez nem Európa, bár az is lehet, hogy itt még tökéletesebben működik a migráns hiszti generálás. Szombat van, az utcák kihaltak, a boltok többsége már zárva. Most tudtam meg, hogy itt szombat, vasárnap nem lehet alkoholt venni a CBA-ban. Durva. Azt hiszem, nem készültem fel elég alaposan Namíbiából.
Hál’ istennek, a tilalom nem vonatkozik a csehókra, így a vacsora mellé mindjárt le is gurítottam két (kis) üveg sört welcome drink gyanánt. Pont olyan, mint a Soproni, csak ez Windhoek. A menüt én inkább kóstolónak mondanám, mint rendes adagnak, plusz a két sör és a jatt hatezer forint volt. Na, hát mit mondjak? Nem ez lesz a törzshelyem.

2. nap: Sátorverés szépségei

Hamarosan…

2017. november 10., péntek

Telefonálj ingyen a világ másik feléről haza.

A minap felmerült a Facebook egyik igencsak látogatott utazós csoportjában a külföldi telefonálás költségeinek optimalizálása. Meglepett, hogy a világjárók többsége nem hallott még a CitySIM telefonkártyáról, vagy a VOIP rendszerű telefonálásról, ami lehetővé teszi, hogy akár ingyen is felhívhasd itthoni szeretteidet, esetleg haragosaidat.


Kezdjük az egyszerűbbel. A CitySIM egy normál feltöltős SIM kártya, uniós előhívó számmal (Alapból egy észt szám, de felárért választhatsz pl. angolt is). Tehát, ha téged hívnak, akkor annyiba kerül a másiknak, mintha egy észt mobilt hívnának. A hívás fogadása viszont ingyenes a világ legtöbb országában.
Te viszont bagóért tudsz telefonálni külföldről külföldre vagy haza bárhonnan, és nem kell hozzá wi-fi, csak egy kis mobil térerő. (Mióta olcsó a roaming az Unióban, leginkább tengerentúlon éri meg nagyon.)
Ami még nagy előny, hogy nem jár le soha. Ha feltöltötted és nem használod, akkor sem hal meg a szám, évek múlva is le tudod beszélni az egyenlegedet.
Jó szolgálatot tesz, ha lerobbansz a világvégén a bérelt autóddal és hívni kell segítséget. Nem kell a vodafone-os kártyádat használni percenként ezerért, megúszod a költségeket tizedannyiból. Volt olyan esetem is, hogy későn este a szálláshoz érve Santiagóban zárva volt a hotelkapu és sehol egy csengő. Felhívtam őket a citysim-es telefonomról húsz forintból, és már jött is Pedro nagy serényen. Ugyanez T-mobilon keresztül egy vagyon lett volna. Arra szoktam még használni, hogy ha külföldön meg kell adni a telefonszámomat, ezt írom be nekik az űrlapra, és ha tényleg hívni akar valaki, legalább nekem ne kerüljön semmibe.
Bekapcsolhatod egész idő alatt, amíg a világ másik felén kóborolsz, és elérhetnek az ismerőseid, ha nagyon akarnak, vagy a kinti kapcsolatoddal is duruzsolhatsz akármeddig, nem kell stresszelned, hogy mennyibe fog ez kerülni. (Nagyon egzotikus országokban 20-50 Ft/perc, de ilyen csak 51 van 197 országból)
Természetesen adatforgalom is bonyolítható rajta, és annak is kedvezőbb a tarifája, mint bármelyik itthoni szolgáltatónak. (Unión kívül.)
Annyi a kényelmetlenség, hogy mivel a szolgáltató internet közbeiktatásával kapcsolja össze a két végpontot, van hogy nem tökéletes a hang. Illetve, hogy amikor felhívsz egy a telefonod névjegyzékében lévő számot, először megbontja a vonalat, majd ha létrejött a kapcsolat a te telefonod is csörögni fog,  ahogy a hívott félé is. Ez először egy kicsit fura, de hamar meg lehet szokni.
A kártyát meg lehet venni egyszerűen a cég honlapján is, de léteznek utazási irodák, ahol besétálunk és egyből a kezünkbe nyomják. 13.500 Ft, ami 10 euró lebeszélhető egyenleget tartalmaz.

VOIP

Na de az igazán nagy okosság, a VOIP telefonálás. Nagy hátránya, hogy wifi kell a hívás kezdeményezéshez. A rendszer hasonlóan működik, mint a Messenger, Viber vagy a Skype, viszont bárkit fel tudok vele hívni a világon fillérekért. Lényegtelen, hogy vonalas telefont vagy egy olyan mobil készülék számát tárcsázom, ami nincs internet kapcsolatban.
Leginkább ezt a rendszert használom, ha külföldön járok, és akkor is, ha itthonról hívok külföldi számot. Sőt, legtöbbször még a hazai telefonszámok hívása is olcsóbb, mint a legtöbb tarifacsomag percdíjai. Az évek során egy kisebb vagyont spóroltam meg vele. Szóval, ha találtunk egy stabil wifi kapcsolatot, akkor ugyanúgy használhatjuk, mint a normál mobiltelefonunkat.
Azzal kell kezdeni, hogy az okostelefonunkra letöltünk egy applikációt, (én a MobileVOIP Chep International-t használom.) aztán regisztrálnunk kell egy VOIP szolgáltatóhoz. Ezekből van egy csomó, mindnek más és más a tarifája, érdemes böngészni köztük és időről időre felülvizsgálni, hogy még mindig ők-e a legolcsóbbak.
Én már évek óta a VoipBuster-t használom, mert a magyarországi vonalas telefonokat ingyen (!) lehet hívni és a mobilokat pedig 70,- Ft/perc, de bárhonnan a világról. Ami nem rossz, ha azt vesszük, hogy a szomszédos Ukrajnából 400,- Ft. ugyanez. Nem beszélve a Maldív-szigetekről, ahonnan 1.136,- Ft. egy perc, vagy Sri-Lankáról, ahonnan a nagy Telekomnak nincs is roaming szoláltatása. Szlovák mobillal bíró felvidéki barátaimat pedig 18,- forintért hívom és írok nekik sms-t. Nem rossz, mi?
Regisztráció után kártyával vagy PayPal használatával lehet feltölteni az egyenleget, aminek nincs lejárata. Ha egy nap alatt ledumálod, akkor annyi, de ha nem vagy fecsegős típus, akármeddig húzhatod, nem kell évente rátöltened.
Ha befizetted a minimum 10 eurót, már indíthatod is az első hívásodat a letöltött applikációd segítségével. Ugyanúgy működik, mint a gyárilag telepített telefon program. Tárcsázhatsz, vagy kiválasztod a megfelelő nevet a már fent lévő névjegyzékedből sőt, még a híváslistádból is indíthatsz beszélgetést.
Azt is tudja a rendszer, hogy ha megadod neki a telefonszámodat, és leellenőrizte, hogy tényleg a tied a szám, akkor a hívott félnek ugyanúgy kiírja a hívószámodat, mintha közönséges telefonvonalon hívtad volna. És ezzel még nincs vége. Egy "előfizetést" többen is lehet használni. A feleségem készülékén is fut ugyanez az applikáció és közös fiókról merítjük az egyenleget. Természetesen az ő telefonszámát is meg lehet adni, és akkor az ő készülékéről indított hívás esetén az ő hívószámát jeleníti meg a hívó félnek.
Remélem ez érthető volt. Minden esetre nem bonyolult a rendszer, ha elkezdjük csinálni, adja magát a dolog, és minimális angol tudás elég, hogy boldoguljunk az adott weboldalakon.
Őszinte leszek, ha nem hasít a net, akkor akadozhat a beszélgetés és néha panaszkodik a hívott fél, hogy halkan hallja, amit mondok. Na de amikor La Pazból, a szálloda halljából felhívjuk anyát és órákig meséljük, mi történt aznap, mindezt teljesen ingyen, kárpótol a gyengébb hangminőségért.

Lájkold a Facebook profilomat, ha szeretnél értesítést kapni, amikor hasonló bölcsességeket osztok meg!
facebook.com/fikatours


2017. október 22., vasárnap

Barlangszállástól a barlangfürdőig

Már megint a fránya Kéktúra. Ez olyan, mint az erős paprika. Lihegünk közben, izzadunk utána és mégis újra meg újra belevágunk. De már csak néhány üres pecséthely van a füzetünkben és ez elég motiváció volt, hogy nekivágjunk a Bükknek és becserkésszük Bánkútnál és a Cserepes-kő barlangnál lévő bélyegzők lenyomatait.
Annál is inkább, mert az idő szépnek ígérkezett, legalábbis ezt harsogta az egész média. Napsütés, 15-20 fok, igazi kirándulóidőt jósoltak szombatra az egész ország területére. Már induláskor látszott, hogy köd van, a hármas út mentén, de oda se neki, a hegyekben sütni fog! Meg egy nagy ló azt. Végig felhős volt az ég, és a nap második felében eleredt az eső is. Gratulálok OMSZ!
 

11 óra körül járhatott, amikor odaértünk Szarvaskőre, ahol már javában zajlott a Csipkebogyó Fesztivál. Na, ne egy Októberfesztet tessék elképzelni, az egész kitelepülés fél óra alatt bejárható, és akkor már játszottunk a templom mögött elhelyezett alkalmi gyerekjátékokkal is. Az árusok zöme lekvárt kínál, de nemcsak hecsedlit, van itt mindenféle íz, a lényeg, hogy hizlaljon. Bocsánat, ízleljen. A főtérnek csak erős túlzással nevezhető kereszteződésben még színpadot is állítottak, ahol éppen népviseletbe öltözött, korosabb menyecskék illegették magukat. Beugrottunk a falumúzeumba is, hogy ragadjon ránk valami kultúra, és nem következett be a csoda, nagyjából annyit láttunk a két helyiségben, amit minden alapszinten működő falumúzeum összeguberál a polgárok padlásairól.
 

Feltűnt viszont egy új turistajelzés, amit eddig még nem láttam. Kék bástyaszerűség, felette pedig egy félhold. Először egy polgárőrnél próbálkoztam megtudni hova vezet a jelzett út, az mégis csak egy hivatalos ember és helybéli, de még azt sem tudta, hogy az egy turistajelzés. Aztán a vasútállomásnál bográcsozó, vadász gúnyában vigadó férfiaktól érdeklődtem, de üveges tekintetükből rögtön láttam, ezek sem tudják a megoldást. Végül régi jó barátunkat Google-t hívtam segítségül, ahol fény derült a titokra. “A török nyomában” elnevezésű tematikus túra, amely pont innen indul és a diósgyőri várnál ér véget, ahova pedig holnap készülünk menni. Vicces. Hogy pontosan mire jó ez az új túraútvonal még nem teljesen világos, de aki többet akar tudni róla, kattintson ide!


Ezen kívül még van néhány dolog, amit nem értek, ha van valakinek ötlete, szívesen várom a kommenteket. Például, hogy mit keres a hevesi falu közepén lévő kis emlékparkban a székely zászló? A Google Street View 2011-es felvételén egyébként még uniós lobogó látható.
A másik, hogy mi köze van a csipkebogyónak Soros Györgyhöz, merthogy a főút mentén, az összes villanyoszlopon az amerikai üzletember (és ügyeletes mumus) fotója lóg... Várjunk csak! Lehet, hogy már értem?
Tovább álltunk, mert az idő igencsak haladt, és mi túrázni jöttünk, nem falunapra. A Cserepes-kő barlangszállás legkönnyebben Szilvásvárad felől közelíthető meg, van egy aszfaltozott erdei út innen, amin benyomulhatunk a Bükk közepébe. Csakhogy az utat jól elfedték egy fizetős parkolóval. Mivel a Mészárosféle, épülő lovas stadion kitakarja a terepet, csak az tud erről az útról, aki ismerős a környéken, vagy ha kitartóan érdeklődik, mint mi. Kiderült, hogy az autóparkoló fizetőkapujánál lehet jegyet vásárolni. 1600,- Ft. az útdíj a 12 kilométeres szakaszra, amin a földi halandó Olaszkapu szurdokig tud kocsikázni. Innen aztán egy laza öt kilométeres sétával elérhetjük a barlangszállást.


Kivéve, ha esik az eső, mint nekünk, mert akkor a meredek részeken igencsak meg kell nézni hova teszi az ember a lábát a csúszós sziklákon. Nem ragozom, másfél óra kellett, hogy elérjük a cserepes-kői pecsétet. Két huszonéves srác gubbasztott a barlangszállás nyirkos priccsén azzal az eltökélt szándékkal, hogy itt töltik az éjszakát. Egészségükre! Amúgy kíváncsi lennék, mi történne, ha más is erre az éjszakára időzíteni az extrémalvás perverzióját, mert a sötét sziklalyuk maximum két-három embernek nyújt „kényelmes” fekhelyet, ha lehet egyáltalán ezt a szót használni.


Ahogy az már lenni szokott, a visszaút hosszabbnak tűnt, de legalább már nem kellett térképet böngészni. Volt időm elmélázni apám mondásán, hogy „Turista kétszer ugyanazon az úton nem jár”. Ez annyira belém égett gyerekkoromban, hogy szinte szégyelltem magam a visszaúton. Aztán hamar meggyőztem magam, hogy változik a világ, változnak az aranyköpések. Amikor az Országos Kéktúrát kitalálták, még a vonatállomásokra volt optimalizálva az útvonal. Ha megnézzük a pecsétgyűjtő füzetet, egy-egy túra végpontjait mindig valami tömegközlekedési ponthoz tervezték. Így aztán a bakancsos sporttárs az ötvenes években el tudott jutni a kezdőponthoz és ha szerencséje volt, akkor nem késte le a hazaúthoz a vonatindulást. Ma viszont már autóval közlekedik az elpuhult túrázó, és mivel körülményes lenne megkérni egy ismerőst, hogy álljon át a végállomáshoz a verdával, amíg mi az erdőben rójuk a kilométereket, marad az oda-vissza túra. Úgyhogy az én bölcsességem a fiaim számára a következő: „Visszafelé a táj mindig más arcát mutatja.”


Vasárnapra már úgy készültünk, hogy esni fog, ezért a fő napirendi pontnak a miskolctapolcai barlangfürdőt terveztük be. És akkor mindjárt egy kicsit időzzünk el a helység elnevezésénél. Amikor először itt jártam osztálykiránduláson, még Miskolctapolcának hívták és a mai napig ez van a köztudatban olyannyira, hogy a magát a fürdőt is Miskolctapolca Barlangfürdő néven jegyzik. Mindeközben a közlekedési táblákon Miskolc-Tapolca szerepel így, kötőjellel. Viszont több helyi intézmény úgy adja meg a postacímét, hogy Miskolc, Tapolcafürdő. Most akkor mi van? Na, nem mintha álmatlan éjszakáim lennének emiatt, de így is valószínű elejtek egy-két helyesírási hibát véletlenül, legalább a tulajdonneveknél ne hibázzak.


Jártam már erre a 2005-ös felújítás óta, de még így is meglepődtem, milyen klassz hely ez a fürdőzés szerelmeseinek, igazi unikum. Ráadásul tök olcsó. 1500,- forintért négy órán át áztathatjuk a popsinkat a 30-35 fokos termálvízben. Ha szaunázni is szeretnénk, akkor van egy bonyolult táblázat, hogy mennyit kell fizetnünk pluszban a forró kabinért és fürdőlepedőért. (Kedvencem a „szauna szeánsz jegy” elnevezés.) Délelőtt tízkor még meglepően kevesen fürödtek, pláne, ha azt vesszük, hogy vasárnap és hosszú hétvége volt. Nos, ez az idilli állapot nem tartott sokáig, 11-kor már átlépte az embermennyiség a számomra kritikus tömeget. A pohár akkor telt be végképp, amikor a zsúfolt, 35 fokos medencében egy apuka labdázni kezdett a kisfiával, folyamatosan spriccelve a relaxálni vágyó polgártársakat.
Kb. délben léptük át a fürdő kijáratát, de a tömeg nem hogy csökkent volna, hosszú, tömött sorban ékeztek a szlovákok busszal és a magyarok ki tudja mivel. Nem hittem, hogy ilyet fogok mondani, de lehet, hogy túl olcsó a beugró?


Ha Miskolc, akkor Diósgyőr! És most nem a falábú focistákra gondolok, hanem a kerület ékességére, a várra. (Mielőtt még megátkoznának a DVTK ultrák, az egész NB 1-re gondoltam, kivétel nélkül.) Szégyellem, de én még soha nem láttam a várt belülről, pedig jó párszor jártam már erre életemben. Ezt a mulasztást kívántuk bepótolni, amikor megvettük az 1500,- forintos belépőt. Úgy látszik itt minden ennyi. Akár még ezt is megspórolhattuk volna, mert az éberség nem méltó egy végvárhoz, konkrétan egy lélek nem felügyelte a metrókapuhoz hasonló berendezést, amit még egy kerekes székes is át tudna ugrani. Ahogy beléptünk a belső udvarra, mindjárt látszott, hogy ezek bizony nem több száz éves kövek, de az igazi csalódás akkor ért bennünket, amikor beléptünk a lovagterembe. Gyakorlatilag semmi nincs benne, néhány falapra kasírozott fotón kívül. A következő teremben utolértük a tárlatvezetést, de látnivaló ott sem sokkal több. Nem irigylem a lovagi szerkóba beöltözött gájdot, akinek mondania kellene valamit a semmiről. A berendezési tárgyak hűlt helyére és néhány modernre sikeredett reprodukciós bútordarabra mutatva érdeklődést kelteni a látogatóban, nem kis kihívás. Miután a várnak soha nem volt jelentős szerepe a történelemben, emberünk inkább Nagy Lajos király munkásságát méltatta, akinek köszönhető, hogy a XIV. században felépült a négy saroktornyos, gótikus várkastély. Gyakorlatilag az utolsó háromszáz évben csak a pusztulás volt a jellemző és mai formáját is csak 2014-ben nyerte el, tehát nem csoda, hogy nem látogattam meg korábban.


Mielőtt még elindultunk volna haza, beugrottunk a belvárosba, mert azt hallottuk, hogy nem rég nyílt egy pizzéria a sétáló utcában, amelynek tulajdonosai nem kispályásak a hazai vendéglátásban. A Pizza, Kávé, Világbéke elnevezés ötletes és a Facebook-on látható fotóik arra sarkaltak, hogy látogassuk meg őket, főleg, ha már itt járunk a közelben.
Lehet, hogy a hűvös, szürke, nyúlós idő miatt, de Miskolc belvárosa úgy nézett ki, mintha ciánoztak volna. Alig lézengett valaki a környéken, ehhez képest meglepődtünk, hogy a pizzéria tömve volt népekkel, hely semmi. Végül sikerült két szabad bárszéket találnunk egy magasított sörpad végében. Ez nem egy gasztroblog, úgyhogy nem fogom méltatni a tészta textúráját, vagy az ízek harmóniáját, egy tény, a sütőtökös-sonkás szelet csúcs. A málnaszörpöt csak muszájból rendeltem, mert bevállaltam a vezetést hazafelé, de meglepően jó volt, tényleg málnából készült. De amire a legjobban kíváncsi voltam, az a kávéjuk, mert akkora feneket kerítettek neki, hogy az Olaszországból érkező fekete szemeket Giovanni csakis nekik pörköli és hasonlók. Nem vagyok egy barista, úgyhogy a kávé ízéről csak annyit, hogy nem rossz, viszont az adag… Becs’ szóra mondom, egy kortyra meg lehet inni. Ha nagyon akarjuk húzni az időt vele, akkor is csak két kis kortynyi mennyiség, ami valljuk be, nagyon karcsú. Fogadom visszatérnek azok az idők, amikor úgy fogjuk kikérni a presszókávénkat, mint anno: Főnök úr, egy dupla feketét!

2017. október 9., hétfő

Egy szimpla bevásárlás

Tegnap délelőtt kilátogattunk a piacra. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy itt nem a megvásárolt termék volt a lényeg, hanem a kulturális élmény, amit saját városunkban is meg lehet élni, nem kell hozzá utazgatni, maximum a hetes busszal pár megállót.


Budapest, VII. kerület, Bulinegyed. Nem véletlenül írtam nagybetűvel, mert mára már fogalommá vált a belső Erzsébetvárosnak a romkocsmákkal és design pubokkal teletömött mellékutcái. Na de most kivételesen nem ennek az előnyeivel és konfliktusaival szeretnék foglalkozni, a csapból is ez folyik mostanság. Hanem arról a kezdeményezésről, amit az egyik első és legismertebb romkocsma, a Szimplakert talált ki, hogy vasárnaponként egy kistermelői és kézműves élelmiszerpiaccal dobják fel, az amúgy gyenge délelőtti forgalmat. A dolog nem új, csak eddig nem vitt rá a lélek, hogy a kertvárosból, a hipermarketek tőszomszédságából a Kazinczy utcába menjek be, hogy tripla áron beszerezzem a reggelinek valót.


Na de most ez is megvolt. Pontosan azt kaptam élményként, amit vártam. Finom sajtok és sonkák olyan árban, hogy annyiért már Parmigiano-t és Serrano-t kapunk bárhol. Na de hagyjuk a fenébe a nyugat túlhájpolt termékeit, kóstoljuk meg a haza finomságokat! Az egyik sajtos pultnál végig kóstoltunk néhányat az érlelt kemény sajtokból, majd végül választottunk egy tehéntejből készült és állítólag egy évig pátyolgatott sajtot. Az ár hallatán a szívemhez kaptam, és megkérdeztem, mi indokolja a hatezer forintos kilónkénti árat. Mégis hol érlelődik egy ilyen sajt? Debrecenben - érkezik a frappáns válasz - kikerülve azt, hogy rozsdamentes acél helyiségekben, légkondicionált környezetben, állandó páratartalom biztosítása mellett. De beértem volna egy olyan dumával is, hogy a tölgyfa tároló résein átsuhanó hortobágyi szellőfúvás érlelte, magával hozva a számtalan fűszernövény illatanyagát a rónaságból. 


Mindjárt a mellette lévő pultnál ínycsiklandozó sonkák és kolbászok sorakoztak. Itt már nem tűnt olyan vészesnek a 4000,- forintos egységár, választottunk hát egy teljesen zsír nélküli, szeletelt sonkát. A dányi illetőségű gazda biztosított róla, hogy ez nem egy akciós Auchan angolszalonna, aminek az előbb vágta le a zsíros részét. Bizonyítékul egy névjegykártyát nyomott a kezembe, miközben büszkén ecsetelte, hogy a sokhektáros farmján mindent maga termel. Állatokat, takarmányt, gyümölcsöket és még ki tudja mit.


A romkocsma belső udvarán zöldség és gyümölcsárusok gyűrűjében gubbasztott Györgyi a kis asztalánál, arra várva, hogy valaki megálljon és megízlelje az általa kreált mustárkölteményeket. Mivel nagy mustárrajongó vagyok, vállaltam ezt a feladatot, megkóstoltam néhányat a kibontott csemegéből. Mindegyik finom volt, és kaptam egy kis oktatást is arról, hányféle mustármag létezik, sőt bevallom, azt sem tudtam korábban, hogy a mustár növények megteremnek Magyarországon is. Ezek után már nem volt pofám, nem választani egyet a 200 grammos tégelyből potom 1200,- ért. 


Na de ez minőség! Hangzik ilyenkor a helyretévő mondat. Na persze. Ha mondjuk a piacnak otthont adó Szimplakert veszi a fáradtságot, és végig látogatja az asztalpénzt fizető termelőket, hogy leellenőrizze, mennyire bio a bio és makulátlanul tiszta-e az a környezet, ahol a feldolgozott hús, sajt, lekvár, stb. készül, akkor az már lehetne egyfajta garancia a minőségi kézműves termékre. Mivel erről egy szót sem olvastam a honlapjukon, élek a gyanúperrel, hogy mindössze a hiszékenységünk határaira van bízva, mennyit veszünk be az egészből. És akkor még nem is beszéltem arról a szubjektív érzésről, hogy a minőséginek nevezett élelmiszer gyakran nem ízlik annyira, mint az ipari tömegtermék, amit már megszoktunk. Na de legyünk annyira nyitottak és sznobok, hogy elhisszük, ami drágább, az biztos jobb is! Ebben a szellemben vettünk még néhány gyönyörű körtét és egy kis zöldséget. 


11 óra körül már egyre nagyobb volt a tömeg. Sokan választották a piacot reggeliző helyül, a szabad székek száma gyakorlatilag elfogyott. Már a pultok előtt is komoly sorok alakultak ki, ami jó. Nagyon tetszik, hogy az embereknek van igénye a szépre, különlegesre és nem számolgatják kicsinyesen (mint én), hogy mennyivel drágábban vásároltak ma be, mint egy átlagos hétköznap. Én azonban rühellem a tömeget, úgyhogy a kocsink felé vettük az irányt.
Útközben próbáltam megfejteni, miért vannak ambivalens érzéseim. Ha mindezt az élményt egy toszkán piacon tapasztaltam volna meg, biztos odalennék a gyönyörtől. Azt hiszem, szimplán azzal van csak bajom, hogy mindezt egy olyan városrészben élhettem meg, ahol nap mint nap járok, kerülgetem a kutyaszart, stresszelek a parkoló óra miatt, szóval élem a szürke hétköznapokat.

2017. szeptember 30., szombat

Utazó kontra turista

Időről időre felbukkannak a neten vicces, vagy csak annak hitt rajzok, amelyek szembe állítják egymással a két tábort. Ezzel kapcsolatos gondolataimat osztanám meg azzal, akit érdekel.


Na de van-e egyáltalán két tábor? Mert én például, ahogy nézegetem a piktogramokat szinte bármelyikbe bele tudom magam képzelni, akkor én most melyik vagyok? Sőt tovább megyek. Melyik a ciki? De most komolyan. Na jó, a szelfibot tök gáz. Ma még. De emlékezzünk vissza, hogy volt idő, amikor egy közönséges mobiltelefon használatakor is a bunkófon szót emlegettük. És miért is? Szerintem az irigység a vezérmotívum.


Úgy gondolom, hogy van egy tábor, főleg kevés pénzű fiatalok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy sokcsillagos szálláson aludjanak, és ezért úgy tesznek, mint akinek a csóró utazgatás választott életformája lenne.
Aztán ott vannak a kapuzárási pánikkal küzdő középkorúak (ide tartozom én), akik úgy gondolják, menő dolog hálózsákban aludni a szavannában, vagy nekivágni a Pamír csúcsainak egy szál hátizsákkal.



A másik "oldalon" meg az összes többi, akik lehet, hogy elismeréssel néznek a bátorságot és állóképességet igénylő kalandorokra, mindenesetre a kommentekben érvek sokaságát tudják felsorakoztatni arra, hogy az ő utazásuk is ér annyit, mint a magukat "igazi utazóként" aposztrofálóké, nem ritkán személyeskedésig fajuló vitákban.
A futottak még csoporttal most nem foglalkoznék, akik már "Görögbe" járnak nyaralni, mert sok év után rájöttek, hogy az Adrián túl is van élet.


Szerintem meg baromság az egész, úgy ahogy van. Ebben a kis országban, amit már amúgy is szépen megosztott a politika, van egy réteg, akinek igénye van arra, hogy felfedezze a világot, megismerjen más kultúrákat és így vagy úgy, képes finanszírozni azt, nehogy már tovább osszuk aszerint, hogy ki milyen lábbelit hord, vagy mibe pakolja a gönceit.


Minden kapcsolatot megmérgez az, ha magunkat a másik fölé akarjuk helyezni. Barátokat szerezzünk, ne ellenségeket! Ha tiszteljük a magányos utazókat, akik előzetes tervek és foglalások nélkül nekivágnak a világnak, akkor respekt jár azoknak a nyugdíjasoknak is, akik csoportosan ugyan, de még hetven felett is vállalják, hogy a föld túlsó oldalára repüljenek. 
Ezért most ünnepélyesen fogadalmat teszek, hogy nem sajnálom le többé a "Görögben" nyaralókat és nem fogok szúrós tekintettel a feleségemre nézni, ha a telefonja front kameráját használja fényképezéshez.

2017. július 10., hétfő

Aggteleki Nemzeti Park


Péntek:

Ezt a hétvégét az aktív pihenésnek szenteltük. Az Országos Kéktúra füzetünkből még hiányzik egy pár pecsét, és már nem tudtam semmi ürügyet kitalálni, hogy ne kelljen túrázni mennem.
Felkerekedtünk hát, hogy becserkésszük Észak-Borsod eldugott bugyrait. Gondoltam itt aztán nem nagy kunszt fikázandó dolgokat találni, de meglepetten konstatáltam, hogy mennyire jó állapotban vannak a falvak errefelé ahhoz képest, hogy Pestre milyen hírek jutnak el úgy általában a megye falvairól és annak napbarnított lakóiról. Gömörszőlősön pedig egyenesen leesett az állam, milyen cukorfalat község rejtőzik a szlovák határtól mindössze néhány száz méterre. Komolyan mondom, ilyen településeket eddig csak a Balaton-felvidéken láttam.
Este nyolc volt már, mire beestünk jósvafői szállásunkra. A Tengerszem Szállóra még emlékeztem gyerekkoromból és beugrott, hogy irigykedve néztük a barlang bejáratánál épült alpesi stílusú épületet, miközben mi nyomorult bungalókba voltunk elszállásolva Aggteleken. Régi vágyamat teljesítve, foglaltam itt két éjszaka szállást 28 ezerért a szállás.hu-n. Több mint tíz éve volt a nagy felújítás és korszerű szállodává alakították az épületet. Szerencsére még ma sincs lepusztulva, úgyhogy ajánlom bárkinek, aki szereti ha hajnalban a képébe világít a nap, merthogy sötétítő függöny valami megfejthetetlen oknál fogva nincs az ablakon. A személyzet viszont kárpótolt az elmaradt firhangért és nekiláttak fél kilenckor főzni úgy, hogy az étterem rész csak kilencig van nyitva. Jó volt a kaja elfogadható áron és ami a lényeg, 400,- Ft. egy korsó Soproni (Borsodban!) Na és itt még fél liter a korsó, nem úgy, mint egyre több fővárosi csehóban, ahol már lecsalnak egy decit a rohadék romkocsmárosok. A vicc az, hogy egy üveg 2,5 decis ásványvíz 230,- Ft., tehát ha abból is fél litert szeretnék inni, drágább, mint a sör. Csoda, ha a Soproni mellett döntöttem?
Szombat:

Egy laza barlangtúrával kezdtük a napot. Leautóztunk a Vörös-tóig, mert a közepes túrát szerettük volna abszolválni a Baradla-barlangban. Gyönyörű nagy parkoló, és impozáns látogató központ fogadott minket. Hiába, azért volt itt fejlődés az osztálykirándulás óta, amikor egy szimpla vasajtó éktelenkedett a sziklafalon, ahonnan egy mesterséges járatot fúrtak le a barlangig, hogy egyirányúsítsák a forgalmat Jósvafő felé. Most már van itt büfé, kulturált slozi, szuvenír árus és minden, ami egy turistának kell. Egy helyi nénitől tudtam meg, hogy a létesítmény több mint tíz éve épült és egy milliárdba került. Úgy látszik akkoriban még nem voltak olyan pofátlan mértékű lenyúlások, mint mostanság. (Nem bírom megállni, hogy ne szúrjam ide be, hogy tegnap Szilvásváradon, egy 1600 lelket számláló faluban, hatalmas, villanyfényes stadion építési munkálatait láttuk…)

A barlang nem okozott meglepetést, a cseppkövek nem sokat nőttek az elmúlt negyven évben. De azért az Óriások termétől most is elállt a lélegzetem. Az út végig ki van öntve betonjárdával és rozsdamentes korlátba kapaszkodhatunk. A világítás is sokkal korszerűbb és látványosabb, mint anno. Ami egyedüli csalódás, hogy továbbra sem lehet átsétálni a szlovák oldalra. Emlékszem, annak idején a vezetőnk megmutatta, melyik járaton át juthatunk el Csehszlovákiába, ha esetleg disszidálni szeretnénk. Gondoltam, mára már ezt megoldottuk egy jó kis EU-s támogatással akár a Jaskyňa Domica felé is tehetek egy túrát. Hát nem. No sebaj, majd várok újabb negyven évet.
Következő napirendi pont, tovább a Kéktúra útvonalon, a derenki pecsét begyűjtése volt. Derenkről azt kell tudni, (azon kívül, hogy rengeteg a bögöly az odavezető úton) hogy egy holt falu, ami egy, a harmincas évek kitelepítési manővernek köszönheti halálát. Akit érdekel, olvasson utána, a lényeg, hogy Horthy Mikinek megtetszett a hely és vadászterületet szeretett volna itt kialakítani, de bezavart a képbe, hogy itt emberek élnek. Nosza, kitelepítette őket. Egy emléktábla szerint, lengyel közösség élt itt, még egy emlékházat is emeltek ez okból. A régi épületekből gyakorlatilag semmi nem maradt, csak néhány emléktábla jelzi, hogy melyik telek kinek a tulajdona volt, és hogy őt hova telepítette ki a hatalom. Ezeken a táblákon csak magyar neveket láttunk, de persze ettől még élhetett ott lengyel kisebbség is, csak azt nem tudom, melyik pihent agyúnak jutott eszébe, hogy egy múzeum épületet emeljen olyan helyre, amit csak elvetemült bakancsosok tudnak megközelíteni, lévén hogy az odavezető utak sorompóval vannak elzárva a járművek elől. Nem csoda, hogy mára már kibelezte néhány környékbeli, érdeklődő honfitársunk.
A hegyekből leereszkedve, a Jósva-patak partján fekvő, Szinpetri falut vettük célba, merthogy élőben is szerettük volna megnézni a Guinness által 2010-ben hitelesített világ legnagyobb könyvét. A patakparton áll a felújított vízimalom, amit a tulajdonos Varga Béla pénzt és fáradságot nem kímélve alakított át múzeummá. A hatalmas könyv mellett, ami nyilvánvalóan arra szolgál, hogy idevonzza a kíváncsiskodókat, egy Gutenberg nyomdagép és papírkészítő műhely pontos másolata is helyet kapott, valamint az egyik helyiségben ősrégi könyvritkaságokat is megcsodálhatunk. Igazán szép kis gyűjtemény ahhoz képest, hogy egy magánszemély, saját vagyonából mentette meg és tette közkincsé. Sőt még arra is vette a fáradságot, hogy a szemközti domboldalon egy hatalmas szalamandra alakzatot építsen zúzott kőből, ami a nemzeti park jelkép állata.
Tényleg minden tiszteletem az  „öregé”, de ebből a hatalmas költségen felépített és üzemeltetett látványossághoz igazán felvehetne még mondjuk egy több nyelven beszélő egyetemista lányt, aki majd méltatja a tulajdonos érdemeit. Mert így az egyórás tárlatvezetés nagyon gáz, ugyanis nem szól másról, mint a hencegésről, hogy ő mekkora arc, mennyi zsét tolt bele, és hogy milyen nagy emberek tekintették meg az ő gyűjteményét, és egyáltalán, köszönjem meg, hogy itt lehetek. Na persze azért egy jó magyarhoz híven, nem maradt el a sírás sem, hogy őt senki nem támogatja, és rohadjon meg a kormány (ezt nem szó szerint idéztem). Ezzel együtt mondom, érdemes megállni egy órára, ha egyszer arra járunk, bár az óráskönyvet (ami azóta már nem rekorder) nem lehet lefotózni. (?)
Vasárnap:

Már mindenhol sajog, de nyomni kell tovább a sportot, ha össze akarjuk gyűjteni az összes pecsétet. Jó dolog ez a Kéktúra, én mindig mondom, csak ne lenne ilyen fárasztó. Egy komolyabb kaptató megmászása jutatta eszembe, hogy egyszer, ha kedvem támad végigmenni az El Camino-n biztos, hogy egy terepjáróval teszem majd meg a távot. Gondolom szeretni fognak majd a vándorok, amikor az orruk alá porzok a hispán dombokon.
Na de addig is, tehetnék egy hazai próbát és felmehetnék Jeep-pel a Szabó-pallag erdészházhoz, hogy kíméljem az ízületeimet. A terv az volt, hogy Bódvaszilasról elindulok északi irányba, amíg csak tudok felmegyek autóval, aztán ha elfogy az út, marad a gyaloglás. A gond csak az volt, hogy a falut végében igazi cigánysor volt, utcán rohangáló purdékkal, sanda szemmel néző tizenéves fiúkkal és öregasszonyokkal. (A férfiak gondolom kint dolgoztak a földeken.) Na, hát én itt biztos nem teszem le az autómat, mert mire visszaérek, úgy járok, mint Eddy Murphy az Amerikába jöttemben, amikor megérkezik Bronxba. Ebből következően, felzúztam a vassal egész magasra a hegyekbe és csak az utolsó rövid szakaszon kellett gyalogosan megközelítenem a pecsételő helyet, hogy ezalatt jól összemarassam magam csalánnal.
Ez a kis „csalás” viszont lehetővé tette, hogy olyan helyekre is maradjon időnk, amik nem esnek a Kéktúra útvonalába, mégis igazi látványosságok. Így jutottunk el Tornaszentandrásra, ahol a térképünk szerint egy Árpád kori templom áll. A faluhoz közeledve már messziről láttuk a dombtetőn álló, fazsindelyes kis templomot. Hiába volt vasárnap, a kapun óriási lakatok, de egy kiakasztott tábla arra biztatott bennünket, hogy hívjuk fel a helyi gondnokot (sekrestyést), aki majd kinyitja nekünk. Éltünk a lehetőséggel, így sikerült bejutnunk a XII. században épült templomba, ami egyedülálló ikerszentélyéről híres, ami állítólag II. András király felesége, Gertrúd királyné ízlését dicséri. A bácsitól, annyi információt tudtunk meg az épületről és a freskó maradványok történetéről, hogy nem győztük hallgatni. Jó volt látni, mennyire tud örülni minden erre vetődőnek, és lelkesen magyarázni milyen értéket rejt ez a kis borsodi falu.
Ahogy jöttünk le délnek és hagytuk el a Zemplén lankáit egyre szegényesebb falvakba botlottunk. Olyannyira lepattant a környék, hogy egy ótvaros kis kocsmát sem lehetett fellelni több falun át, pedig lassan már homokot köptünk. Egészen véletlenül jutottunk el Bódvalenkére, ami gyakorlatilag 100% roma falu és arról híres, hogy a házak falait festmények díszítik. A 2010-es évek elején cigány festők pingálták ki a parasztházak tűzfalait azzal a céllal, hogy turisztikai látványosságot csináljanak a faluból. Kocsma itt sem volt nyitva, de ha lett is volna, biztos nem merek kiszállni a falu közepén, ahol néhány golyófejű kan cigány múlatta az időt a mária medál fényesítésével.
Tartalmas hétvégénket egy a 3-as út melletti étteremben zártuk, ami olyan volt, mintha Lengyelországban lennének, annyi volt a PL-es rendszámú autó a parkolóban. A Velvet Restaurant nem vesztett fényéből az elmúlt egy év alatt, amióta itt jártunk. Az enteriőr továbbra is szép, de a szakács határozottan gyengébb teljesítményt nyújt, és az amúgy sem túl hosszú étlapról sikerült mindjárt két olyan ételt is választanunk, amit nem tudtak produkálni.

Ezzel együtt üzenem a beképzelt pestieknek, hogy Borsod nem is olyan elvetemült hely, tessék szépen ellátogatni erre a vidékre is, mert az a pár szlovák és lengyel utazó, aki erre vetődik, kevés ahhoz, hogy megfelelő színvonalon fenntartható legyen ez a látványosságokban bővelkedő vidék.

2017. június 1., csütörtök

Tanulmányúton Isztániában

Azt hiszem, hosszú távra be kell rendezkednünk egy autokrata rendszerű államformára kishazánkban. Ez nagyjából ugyanaz a rendszer, mint amiben negyven évet lehúztunk, csak akkor proletár diktatúrának hívták. Ma illiberálisnak, vagy éppen maffiakormányzásnak attól függően, hogy melyik oldalról nézzük. A lényeg, hogy van egy bölcs vezérünk, aki majd megmondja, hogy nekünk mi a jó, és sikeresen el is hiteti a néppel a lakájosan kiépített médiabirodalmán keresztül.
Nos, ebben a legprofibbak a közép-ázsiai, volt szovjet tagállamok, ahol már az is bűn, hogy ha valaki kritizálni merészeli a nagyvezért. A rendszerváltás utáni kezdődő demokratizálódást lazán átugrották, és a magukat átmentő kommunista nacsalnyikok sikeres autokrata rendszert építettek ki. (Autokrata vezetőt csak az különbözteti meg a diktátortól, hogy nem erőszakos úton jutott hatalomra, de a végeredmény ugyanaz: ő diktál, oszt jó napot.)
Felkerekedtünk hát, hogy végig járjuk ezeket az országokat és most sem fogom véka alá rejteni a véleményemet.

TÜRKMENISZTÁN

1. nap: Asgabat

Asgabati reptér, (aminek építésében magyar cégek is részt vettek) nem okozott csalódást. Már láttam képeket a sas formájú tetőszerkezetről és hallottam híreket az új türkmén pasa megalomán építkezéseiről. A ferihegyinél nem nagyobb épületben van minden, amit a világ repterein láthattak, még mozgó járda is, ami roppant fontos ide. A hajnali órákban gyér volt az utasforgalom, mindössze néhány ember várakozott a vízum kiadó pultnál.
Itt gyorsan le kell, hogy hűtsem a kedélyeket, mert nem lehet csak úgy vízumért folyamodni, ahhoz előzetesen be kell szerezni egy vízumkérő vízumot, amit csak meghívólevél ellenében adnak ki. Szóval, ha ez már megvan, akkor odaállsz a pulthoz, elveszik az útleveled, majd átirányítanak a szomszéd ablakhoz, ami egy bank és ott le kell szurkolni száz dollárt, hogy tovább foglalkozzanak az ügyeddel. Akik már hallottak a mostani elnök hírhedt elődjéről, a nagy és hatalmas Türkménbasiról, azoknak bizonyára nem okozok meglepetést azzal, hogy a bank (is) természetesen őróla van elnevezve.
A beragasztott matricánk birtokában az útlevél ellenőrzés felé vettük az irányt, amikor is egy tányérsapkás alak odatessékelt egy full modern, automata útlevél ellenőrző masinához, ami röpke tíz perc alatt beszkennelte az úti okmányt, lefotózott, és az ujjlenyomatainkról is betáplálta az összes lehetséges adatot. Ezután haladtunk a többi ember után a csomagszalagok irányába, megkerülve a kalitkában ülő hivatalnokot, hiszen mi, ha nem is önszántunkból, de a robot határőrt választottuk. Ott aztán megtaláltuk a bőröndjeinket félredobva, lévén hogy több mint fél óra volt idáig a procedúra. A kijárat előtt még egy átvilágító szalagra kellett felpakolni a koffereket, hátha a magyar reptéri kollégák figyelmét elkerülte volna a feldarabolt holtest, amit a bőrönd rejt. Csak erre tudok gondolni, mert ahogy tudom, itt már be lehet vinni az országba 1 decinél nagyobb folyadékot és körömollót is. Sikerült ezen a szűrőn is átjutnunk és már fél lábbal a váróban voltunk, amikor egy újabb tányérsapkás (akkora, ami egy szovjet admirális, generálisnak is büszkeségére válhatna) még egyszer elkérte az útleveleket. Kiderült, hogy hiányzik egy pecsét. Volt benne már egy, de ez neki nem volt elég. Így aztán visszakísértek a robot határőr mellett lévő kalitkához, ahol a humán erőforrás újból kérte az ujjlenyomatomat, hiába mutattam neki, hogy automata kollégája már megtette ugyanezt. Nem igazán érdekelte sőt, még új fotót is csinált, de nem ám úgy, mint általában mindenhol, egy webkamerával. Ez is automatizálva volt, egy a feje fölött elhelyezett tükörbe kellett néznem, oda volt elrejtve a kamera. Mivel nem sikerült jól szemeznem a láthatatlan érzékelővel, folyton hibát jelzett a gép, és tekintettel arra, hogy a határőrnek még bőven nem járt le a munkaideje, ráért engem szívatni, hiába hangoztattam ismét, hogy már fotót is csinált rólam az automata kolléga. Aztán végre megjött a zöld jelzés, és most, hogy a takarító személyzetet leszámítva már az összes reptéri dolgozó látta az útlevelünket, kiléphettünk a szabad és független Türkmenisztánba.
A reptérről bevezető út mellett fehér márványlapokkal burkolt, vadiúj lakóházak sorakoztak. Az volt a közös bennük, hogy egy teremtett lélek nem lakott bennük. Később még nagyobb, és impozánsabb épületeket láttunk a déli városrészben, ahol a minisztériumok és az államapparátus dolgozói lakhatnának, de nem teszik, mert a kégli baromi drága errefelé, pedig ők még a jobban kereső réteg, kb. százötvenezer forintot vihetnek haza egy hónapban, míg a piacról megélni kényszerülő türkmének bére gyakran csak ötvenezer forint. Egyedül az olajiparban dolgozó szakembereknek fizetnek háromszázezer körül. Na és már vége a régi világnak, amikor Türkménbasi ingyen adta az energiát a háztartásoknak, sőt még valamennyi ingyen üzemanyag is járt havonta az autó tulajdonosoknak. Ma már mindenért fizetni kell, igaz a benzin csak 80 Ft.
Az adminisztrációnak emelt hatalmas márványtornyok és pöffeszkedő paloták mellett fura alakzatú emlékművek és égbenyúló óriászászlók is hirdetik a nagyvezér jóságát.
Ha már itt tartunk, Berdimuhamedow-ról, az új elnökről, aki Türkménbasi 2006-os halála után hatalomra került, az a hír járja, hogy a Basinak törvénytelen fia. Minden esetre az alkotmány szerint nem neki kellett volna átvenni a hatalmat a korábbi elnök váratlan halála esetén, hanem a Néptanács elnökének, Öwezgeldi Ataýewnek, de őt bűncselekménnyel vádolták meg és eltávolították tisztségéből. Azóta szabad a pálya Berdimuhamedow-nak. A jól működő propaganda gépezetnek köszönhetően, minden választást megnyer és jóval több mint kétharmaddal.
Az ő agyament ötlete volt, hogy egy teljesen új Asgabatot építsen fel a régi mellé, ami azóta is nagyrészt szellemvárosként működik. A nagyszabású tervéhez török cégeket bízott meg, hogy török alapanyagokból toronyházakat építsenek és mindegyiket fehér márványlappal burkolják be. A több helyen 10 (!) sáv széles sugárutakon egyedül robogtunk szédületes 50-es tempóban, merthogy minden sarkon fakabát, ezért aztán nem mernek száguldozni a helyiek. Pedig jó autóik vannak, leginkább a Toyota Auris a favorit, de szép számmal látni más japán, és elvétve néhány európai modellt is.
Az épületsorokat hatalmas parkok övezik, amibe kizárólag ciprus féléket ültettek, amiket csepegtető öntözéssel tartanak életben, lévén hogy errefelé az éves csapadék mennyiség megfelel nálunk egy  nyári zápornak. Az öntözést leginkább kutakból oldják meg, mert a közeli Kopetdag hegyről vajmi kevés csapadék jut el ide. Ami még feltűnő, hogy ezek a parkok telis-tele vannak pakolva kandeláberekkel. Mondanom sem kell, hogy ember itt sincs, csak néhány kertet gondozó az elmaradhatatlan turbánszerű, színes fejkendőben és földig érő ruhában. Visszamentünk a régi városrészbe, ahol szintén fehér minden, talán egy kicsit kevesebb a márvány. Nem véletlenül hívják Asgabatot fehér városnak, még a Hruscsov idejében épült bérlakás gettókat is felújították és fehérre meszelték. Mostanában is nagy építkezések vannak, nem rég készültek el a fedett pályás Ázsiai Játékokra a vadonatúj stadionok és uszodák. Öt év kellett hozzá, de nem volt elég a földgázból származó hatalmas bevétel, a lakosság fizetésének 5%-át fel kellett ajánlani az „ázsia olimpia” rendezésének sikeréhez.
Mi több parkolóház építést láttunk, merthogy az a terv, hogy a jövőben ne csúfítsák az utcát a járda mellett ácsorgó autók. Egyébként azt hallottuk, hogy állítólag megbüntetik azt az autóst, akinek koszos a kocsija.
A régi városközpont is valami hasonló, széles főút, jobbra-balra impozáns épületek és emlékművek és persze itt is minden fehér. Kivéve persze a minden épület tetején ott lobogó zöld nemzeti zászlót az öt törzset szimbolizáló szőnyegmotívummal. Nem irigylem az iskolás gyerekeket, amikor kiadják feladatba nekik, hogy rajzolják le a türkmén lobogót.
Miután tátott szájjal megnéztük a világ második legmagasabb zászlórúdját, rajta az állítólag közel kétezer négyzetméteres (hihetetlen) lobogójával, bementünk a Nemzeti Múzeumba, ahol kb. 20-30 látogató ténfergett mindössze. Helyi leányka elmagyarázta, melyik cserepet hol találták a régészek, és milyen régi, majd büszkén mutatta a világ második legnagyobb kézzel készült szőnyegét, ami 255 m2 és 1 t súlyú. Állítólag 38 asszony fél éven át csomózta, hogy aztán felajánlhassa magának, Türkménbasinak.
Azért ez a Basi nem volt egy piskóta alak. Az hogy arany szobrot állíttatott magáról a főtérre és minden pénzen ő virított, még hagyján. De úgy gondolta, hogy a korán már elavult és megalkotta a saját bibliáját Puhnama néven, ami erkölcsi útmutatás adott fiataloknak és időseknek egyaránt. Ezt kötelező jelleggel tanították sőt, tanítják még ma is az iskolákban. A hálátlan fattya viszont mostanában kezdi leépíteni a fater nimbuszát. Az arany szobrot a város szélére deportálta és már nem kötelező olvasmány a Puhnama sem. Van viszont új arany műremek, ráadásul lovasszobor formájában a mostani elnökről és úgy tudni, készül az előzőt felülíró türkmén biblia.
Végül még beugrottunk Türkménbasi mauzóleumába, ami a volt privát mecsete mellett található. A sírhely nem nagy szám, de a carrarai márvánnyal burkolt mecset, a maga tízezres befogadóképességével nem semmi. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ezt kizárólag a Basi és családtagjai használták.
Amúgy a türkmének nem tűnnek túlzottan vallásos népnek. A mecsetek konganak az ürességtől, viszont ramadán ide vagy oda, napközben is tömték rendesen a burájukat a piaci árusoknál. Viszont alig látni cigiző embert az utcán, ez meglepett. Ide szúrnám be, hogy mindössze két doboz cigit lehet bevinni az országba és kíméletlenül elkobozzák a határon, ha többet vinnél be.

2. nap: Kara-kum sivatag

Terepjáróba ültünk, mert ma elhagyjuk Asgabatot. Először a várostól nyugatra lévő Seyit Jemaletdin mecsetet látogattuk meg, ami talán túlzás nélkül állíthatjuk az egyetlen valóban régi építmény a környéken. Igazából ezt is túlzás építménynek nevezni, mert valójában egy rom. Valaha mecset állott e helyen, de az idő vas foga és néhány földrengés igencsak megroggyantotta a falakat. A környék is teljesen elhanyagolt, persze azért belépőt azt szednek. Itt is divat, hogy ha fényképezni akarsz, fizess rá még néhány manatot. Akárcsak a régi vezetésnek, a mai górénak sem fontos a műemlékek felújítása, inkább a tornyokat építi doszt. Kár érte, mert ezt a XV. századi építmény mind a mai napig zarándokhely. Igaz a kút már kiszáradt, de a helyi vallásos emberek buzgón látogatják.
Második napirendi pont a messzeföldön híres türkmén lovak, az Akhal Tekini ménes megtekintése. Nem vagyok nagy ló rajongó, de ezekről a szívós, karcsú lovakról már én is hallottam korábban, ezért kíváncsian vártam, hogy lássak egynéhányat közelről is. Azt hallottam, hogy az ashabad-moszkvai 4300 kilométeres távlovaglás tette világhírűvé, és hogy akár 300 kilométert is képes megtenni 24 óra alatt. Megtudtam, hogy Magyarországon a tenyésztése az Ópusztaszeri ménesben történik. A ménes kialakítása az 1970-es években kezdődött, amikor a Szovjetunióból 3 fedező mént importáltak hazánkba a türkmén Akhal Tekini ménesből, ma kb. 60 példány van belőlük hazánkban. Mondanom sem kell, hogy impozáns lovas stadionokat épített az elnök, hogy méltó helyeken nyargalhassanak a pacik, de elárulom, hogy ebben mi sem maradtunk le, mert a mi 1600 lelket számláló kicsiny falunkban, Szilvásváradon is épül egy hasonló megalomán villanyfényes stadion hasonló célból.
Mi viszont ahelyett, hogy egy ilyen puccos helyen megnéztünk volna egy díjugratást, egy elhagyatott mellékutca végén, ótvaros kis istállóban kötöttünk ki, de a lovak tényleg csodálatosak voltak. Nem is gondolná az ember, hogy ezek a karcsú paripák ilyen szívósak. A lovászfiú kihozott két pejt, egy világosbarnát és a píszí kedvéért egy feketét is. Egrecíroztatta őket, hogy nagyokat nyerítsenek és közben rúgkapáljanak ahogy néhány kört vágtattak a karámmal elkerített udvaron. A látvány nem tudta feledtetni a lovakkal járó szagot és a szaggal járó legyeket, ezért ennek a programpontnak hamar véget vettem.
Van még egy látványosság a türkmén főváros másik végében, egy Krisztus előtti korból származó erőd, amit a nyugati világ Nisa néven emleget, a helyi térképeken Nusaý néven keressük. Hát mit mondjak… Aki nem jön lázba attól, hogy egy időszámításunk előtti III. századból származó vályogot lát, felesleges ide jönnie. Van néhány agyagfal, amit rekonstrukciós célzattal emeltek, de valójában a nagy semmit lehet itt megnézni csekély belépőért és újabb csekély pénzösszegért még le is fényképezhetjük a semmit. És mindezt az UNESCO 2007-ben felvette a világörökségek közé. Úgy látszik ma már elég, ha valami réginek megtalálják a hűlt helyét és esetleg néhány cserepet, máris felkerül arra a listára, amit mondjuk a Machu Picchu vagy a Taj Mahal fémjelez. Nem csoda, hogy a 72-ben indult programnak ma már több mint ezer helyszín van a listáján. Én kicsit azért szigorítanám ezt a listát még akkor is, ha áldozatul esne neki a Tokaji borvidék, vagy a Hortobágyi Nemzeti Park.
Irány észak, de előbb még beugrottunk kajálni a város közepén álló piacra, amit az itteniek orosz piacnak neveznek! Semmi különös, olyan, mint a Lehel piac, csak itt egyenköpenyt hordanak a zöldségesek és egy másik színűt a hentesek. Jó kis szociofotókat csináltunk néhány árusról, akinek aranyfogsora vetekedett a James Bond klasszikusban látható vasfogúéval, de aztán az egyik nyomorult ránk szabadította a biztonsági őrt, (aki egy harmadik színű köpenyben volt) és az kitöröltette velünk az embereket ábrázoló képeket. Fura, mert eddig nem csinált ebből senki ügyet, úgy tűnt, nem annyira allergiások a fotózásra, mint az arabok, de akkor innentől jobban vigyázunk.
Az ebédünket, ami répás, húsos rizs volt, egy helyi kifőzdében olcsón megúsztuk, de itt inni nem lehetett csak kólaszerű ragacsokat. Végül sikerült megtalálnunk az egyetlen üzletet, ahol hideg sört lehetett kapni, igaz pofátlanul drágán, 650,- forintért. Ugyanitt Magnum jégkrém 720,-
Terepjárónk a várost elhagyva könnyedén suhant a jó minőségű, széles országúton, csak néhány ellenőrző pont lassítja a forgalmat, de szerencsére nem zaklattak a fakabátok, csak szúrós tekintettel végigmértek. Aztán kezd az út egy ügyességi feladattá válni. Hogy kerülgessük az egyre nagyobb kátyúkat úgy, hogy ne kelljen csökkenteni a segítséget. A forgalom olyan gyér, hogy percekig mehetünk az út baloldalán, ha ott kevésbé ráz. Közben kísérőnktől megtudtam néhány infót az országról, amit most megosztanék.
A minimálbér 100 $ körül van, 5-600 $ már jó fizetésnek számít, de az olajiparban nem ritka az ezer dolláros fizu sem. Általános iskola 5 év, amit egy 6 éves középiskola követ és már mehet is egyetemre a nebuló, ami ingyenes, de persze vannak alapítványi egyetemek is, amiért már csengetni kell. Azt nem tudták megmondani, hogy a CEU-nak van-e CAU (Central Asian University) változata és nincs-e már épp ideje, hogy elhúzzanak az országból, de ahogy kiderült számomra, az új vezetésnek azon felül természetesen, hogy a hatalmát megtartsa, célja a jó kapcsolatok ápolása a nyugattal épp úgy, mint a ruszkikkal. Egyfajta semlegességi törekvés látszik kibontakozóban. Azért persze Oroszország egy kicsit háttérbe szorult olyannyira, hogy vízumkényszer van a két ország között, aminek egyenes következménye, hogy a munkanélküli türkmének nem tudnak olyan könnyen munkát vállalni Moszkvában, mint mondjuk az üzbégek. Merthogy munkanélküliség itt is van és ez azért gáz, mert szociális háló az nincs, sőt, az állami alkalmazottakat kivéve, még betegbiztosítás sincs, tehát fizetni kell az orvosi ellátásért. Ami nekem tetszik, hogy a maszeknak nem kötelező a tébé. Ha beteg lesz, majd megfizeti abból a pénzből az orvost, amit nem vett tőle el az állam, hogy aztán minden másra elköltse, csak egészségügyre nem.
 A Kara-kum sivatag dűnéi uralják a képet, homok és kő mindenfelé. 250 km megtétele után elértük a nap fénypontját, a pokol kapujaként is emlegetett Derweze krátert. 1971-ben szovjet geológusok fúrni kezdtek a falutól 7 km-re. Egy nagy, földgázzal teli barlangot fedeztek fel, azonban a fúrótorony alatt beomlott a barlang, és létrejött egy 70 méter széles és 20 méter mély kráter. A mérgező gáz kiömlése miatt a kutatók úgy döntöttek, hogy begyújtják azt, és azt gondolták, pár napon belül elég a barlang teljes gázkészlete, majd kialszik, és megszűnik a veszély. A kráter azóta is ég, immáron 46 éve. Viszont a falu már nincs meg, mert az elnök egyszerűen ledózeroltatta. Az ok, hogy csúnya…
Elfoglaltuk a szállásunkat (hotel chechua) és nekiláttunk a vacsi beburkolásának, ami faszénen sült báránycomb volt. Meglepően jól sikerült ahhoz képest, hogy egy nomád eszközökkel felszerelt „jurta étteremben” készült. Itt ugyanis semmilyen infrastruktúra nincs, ezért aztán a nemzetközi turizmus sem fedezte fel magának. A főúttól egy hét kilométeres, kitáblázatlan földúton, vagy inkább homokúton lehet megközelíteni, leginkább csak terepjáróval. Vagy gyalog, mint azt egy fiatal francia pár tette csővázas hátizsákkal, akik sötétedésre értek oda a kráter szélére. Nekünk telepített sátraink voltak, egy helyi vállalkozó biznisze, de nem hiszem, hogy túl jól megy. A legdurvább a klotyó sátor, mikor már egy-két ember könnyített magán.
Na de nem erről szeretnék értekezni, hanem a látványról, ami sötétedés után várt. Volt valami lenyűgöző és egyben félelmetes ott állni a kráter peremén és figyelni, ahogy köröskörül lángol a föld.

 ÜZBEGISZTÁN

3. nap: Khiva

 Kétszer két sávon haladunk tovább az üzbég határ felé, de a kátyúk továbbra is igénylik az erős futóművet. Köröskörül a sivatag, település sehol, csak a határ előtt van egy kisebb város, ahol nem időzünk, mert ki tudja milyen viszontagságok várnak ránk az átkelésnél.
Először is az autónktól itt el kellett búcsúznunk, mert a határon csak gyalogosan lehet átjutni. Türkmén oldalon kb. egy óra volt a procedúra úgy, hogy csak mi voltunk olyan bátrak, hogy ezen a szép nyári délután átmerészkedjünk a szomszédos országba. Itt már korántsem olyan korszerű a rendszer, mint az ashgabati reptéren, az adatainkat kockás füzetbe vezetik. Miközben várunk, hogy haladhassunk, felfigyelek egy ajtó felett álló feliratra: „inzultációs szoba”. Szerencsére ide nem invitáltak meg, úgyhogy még néhány őr, aki persze mind szeretné látni az útlevelünket és már mehetünk is Üzbegisztánba. Na jó, de hol van? Mindenfelé drótkerítés, sehol egy épület, vagy legalább egy zászló, ami mutatná az irányt. A betonozott útnak vége, két földút közül választhatunk, ha szerencsénk van, akkor az egyik átvisz a túloldalra. Éppen azon tanakodunk, melyiknek vágjunk neki húzóbőröndjeinkkel, amikor egy rendszám nélküli, csotrogány, GAZ típusú mikrobusz jelenik meg és integet a rossz arcú pilóta, hogy szálljunk fel. Na, milyen kedves, gondoltam. Mégis csak jobb, mint a tűző napon cígölni a cuccokat. Aztán, amikor leszálltunk persze nyújtotta a markát, hogy négy dollár lesz. Nem is olyan vészes, ha azt vesszük, hogy a senkiföldje több mint egy kilométer. Csakhogy kiderült ő úgy gondolta, fejenként négy. Plusz a csomag. Szóval összesen tíz dollárt rabolt ki tőlünk az élelmes vállalkozó. Csókoltatom a felmenőit.
Éppen megjegyeztem, hogy az üzbég utak valamivel jobbak, mint déli szomszédjuknál, amikor elfogyott a pálya és valami förmedvény utolsó 30 kilométeres szakasz következett. Annyi volt a kátyú, hogy az autók inkább a padkán haladnak, mert ott gyorsabb. Ezen a tájon már nem látszik a sivatag, ugyanis az Amu-darja vizével elég nagy területeket tudnak fellocsolni. A növények nagy része gyapot, ami még szovjet örökség, mert az elvtársaknak szüksége volt saját gyapotra és ezt a tájékot gondolták legalkalmasabbnak. Igaz, hogy emiatt elfogyott az Aral-tó, de hát oda se neki, úgysem oda jártak nyaralni.
Még világos volt, amikor Khivába érkeztünk és azonnal látni lehetett, hogy ebben az országban mások a prioritások. Itt a földgázból és kitudja miből befolyt jövedelmeket nem modern felhőkarcolókra költik, hanem igyekeznek helyreállítani a régi városrészeket, ahogyan azt még Vámbéry Ármin is láthatta. Szerencsés volt a hotelválasztásunk, mert pont az óváros főkapujával szemben szálltunk meg, úgyhogy még az este bementünk egy kis elő-városnézésre, ami leginkább a kulináris élvezetekre korlátozódott. A választék nem okozott nagy meglepetést, a fő fogás itt is a rizs valamilyen hússal, de jó kis saláták közül lehet választani a bátrabbaknak. Na és a végére hagytam a jó hírt, 400 forint volt fél liter cseh sör egy menő étteremben. Azt hiszem, megszerettem ezt az országot.

4. nap: Mecset és medresze minden mennyiségben

 Első blikkre ezek a népek barátságosabbak, mint a türkmének. Persze ilyet állítani egy-két nap itt tartózkodás után, elég felelőtlenség, de úgy éreztem ezt leírhatom, nem lövök mellé. Lehet, hogy azért, mert az itteni Führer kicsit szabadabbra ereszti a gyeplőt. Sokkal nyitottabbak a határok és nemcsak a külföldieket várják tárt karokkal, az üzbégek is nyugodtan kijárhatnak Oroszországba dolgozni, ha jobb megélhetést szeretnének. Sőt, pár éve már vállalkozni lehet, még a végén kapitalizmus lesz itt is a teremburáját! Az üzbég ember kinézetre nem sokban különbözik a többi török népcsoporttól, még az aranyfog divatban is követik a helyi mainstream-et, de sokkal közvetlenebbek és mosolygósabbaknak tűntek nekem. A turista persze külön állatfajta, meg lehet csodálni, rá lehet sózni valami portékát, amire már a helyiek nem vevők, mert itt már senki nem hord kozák kucsmát és az összehajtogatható korántartó állvány sem megy úgy, mint régen. Nos, mi aztán ki voltunk téve a kíváncsi tekinteteknek, mert bármennyire is kezd népszerű desztinációvá válni Üzbegisztán a nap folyamán mindössze három turistacsoportot láttunk Khiva falakkal körülvett óvárosainak utcáin. Bár lehet, csak korán volt, hogy elkerüljük a nagy meleget, rögtön a reggeli után nyakunkba vettük a várost.
Ichan-Kala komplexum, mely XII-XIX. századi műemlékeket magába foglaló, egy jól körülhatárolt óváros, telis tele autentikus, szépen felújított mecsettel és medreszével (iszlám iskola), amiket most nem fogok végig sorolni, annál is inkább, mert számomra mindegyik tök egyforma. Nem beszélve arról, hogy az eredeti épületek már réges-régen áldozatul estek az errefelé gyakori földrengésnek és hát ugye ismerjük a szovjetek hozzáállását a mohamedán emlékekhez. Egy szó mint száz, az épületek nagy része újonnan épült az elmúlt évtizedekben, múlt század eleji fotók és festmények alapján. Ettől persze még nagyon hangulatos, és jól kapcsolódik a selyemút marketinghez, amiről megosztanám magvas gondolataimat.
A selyemút fogalmát (Seidenstraße) egy német tudós találta ki 120 évvel ezelőtt, így foglalva össze azon útvonalak összességét, amelyen karavánok szállították a kínai portékákat nyugat felé. Ez gyakorlatilag az összes lehetséges útvonal, ahol nem állt több ezer méteres hegy, áthatolhatatlan mocsár vagy hasonló. Mivel akkortájt intézményesített volt a rablás, ezek a karavánok gyakran változtatták meg az útvonalaikat, tehát nem beszélhetünk egy és állandó kereskedelmi főútvonalról. Ez persze nem zavarja a tőlünk keletebbre fekvő országok turisztikáért felelős vezetőit, és látványos marketinget építenek fel erre a selyemút dumára Libanontól Kínáig.  Érdemes megnézni a Google képkeresőjében, hányféle útvonalat rajzoltak be az okosok, gyakorlatilag épp hogy csak Mátészalkán nem ment át a selyemút. Bár, ki tudja. De hogy azon túlra már nem jutottak, arra mérget vennék.
Igyekeztem ezeket a gondolatokat elszigetelni az agyamban, mert azért Khiva mégis csak egy fontos állomása lehetett a karavánoknak, lévén hogy itt volt egy kis víz a hosszú sivatagi menetelés után. Ennek bizonyítéka a karavánszerájok léte is, amiből persze nem láthattunk egy eredetit sem, de szépen rekonstruált mai változatok most is várják az idetévedt vándort. Igaz, a cirill felirat ront valamennyit a hitelességen, de hát oda se neki, kicsivel nem foglalkozunk.
Ha már itt tartunk, a közép-ázsiai országok nagy részében maradt a cirill betű az elszakadás után is olyannyira, hogy még a saját nyelvüket is ezzel az írásmóddal vetik papírra. Azoknak a hangoknak, amelyek nincsenek az orosz nyelvben pedig, rajzoltak új betűt, oszt meg van oldva a probléma, nem kell az egész országot újra beíratni elemibe.
A városfalon kívül, a keleti kapu mellett helyezkedik el a bazár, ami leginkább zöldségpiac, de van itt minden, ami a turkesztáni bazárokra jellemző. Mindjárt a bejáratnál néhány lepénysütő „pékség”, ahol úgy készítik a helyi kenyeret, hogy tenyérnyi tésztakorongot ragasztanak a kemence belső falára, és amikor leesik, már meg is sült. Utána még különböző lyukasztó szerszámokkal mintákat nyomkodnak bele és mehet is a pultra. Mint minden piacnak, ennek is a leglátogatottabb szeglete a büfésor, ami itt kimerül a saslik árusokban, akik kis fém rudakra feltűzött húsaikat sütögetik faszénen, elképesztő füstfelleg közepette. Közvetlen közelükben az italárusok, akik szigorúan ugyanabból a pohárból itatják a gyanús eredetű lét a kuncsaftokkal. A helyi termés nem minden esetben szép, bonszáj méretű gyümölcsökkel találkoztunk és néhány zöldségfélét is a nem ehető kategóriába sorolnék.
Délután még bementünk néhány múzeumba, ami délelőtt kimaradt és ezzel ki is merítettük Khiva összes látnivalóját, nyugodtan továbbállhatunk.

5. nap: Selyemút kátyúkkal

 Fejlődik ez az ország szépen, csak hát kissé lassan. A városból kivezető autópálya hamar véget ér és kezdetét veszi a kátyú kerülgetés. Utunk a Kizil-Kum sivatagon át Buharáig vezet. Kezdetben még „csodálatos” gyapotültetvények, majd az Amu-darja folyásától távolodva végeláthatatlan kőtenger szegélyezi utunkat. Feltűnt, hogy a városból kivezető úton hosszú sorok kígyóznak a benzinkutaknál. Ez valószínűleg gyakori látvány lehet, mert a kutak bejáratánál több helyen láttam sorompót. Az autóparkot itt már nem annyira a Toyota jellemzi, mint déli szomszédjuknál, a legtöbb járgány lepukkadt Daewoo Matiz, vagy hasonló. Meglepő volt, milyen sokan járnak földgázzal. Ez buszoknál és teherautóknál más országokban is megszokott, de személyautó tetőrácsán látni a nagy nyomású földgáz tartályokat, elég bizarr.
Dél körül megálltunk egy útszéli csehóban, hogy magunkhoz vegyünk egy kis élelmet és jó étvággyal elfogyasztottuk a birkahúsból készült saslikot nyers hagymával. A WC-t keresgélve elkövettük azt a hibát, hogy benéztünk a konyhába. Hát mit mondjak, nem menne át egy HACCP ellenőrzésen. Viszont jobb, mint a ricinus, mert hiába az óvintézkedés (étkezés előtt és után fél deci 50%-os pálesz) itt utazó legyen a talpán, aki egyben tartja a nagydolgát. Most jut eszembe, hogy a WC megjelölés téves, mert az ugye water closet-et jelent, márpedig itt víz nem volt és csak a jó ízlés tart vissza, hogy ne ecseteljem, mit kellett kiállnom a taposós budin, míg megszabadultam a feleslegtől.
Késő délután volt már, mire Buharába érkeztünk, ezért a szokásos napi rutinunknak megfelelően, beültünk vacsorázni egy jobbnak vélt helyre. Nagy meglepetésünkre egy folklór est közepébe csöppentünk, ahol helyi leányzók ropták üzbég népzenére, amit egy 10-12 tagú zenekar szolgáltatott. A tánctudásuk nem jogosította volna fel őket egy Cirque du Soleil szerződésre, de mint kiderül, nem is ez volt a lényeg, hanem a gazdagon díszített göncök, amiket meg is lehetett venni a vacsora után a környező butikokban.

6. nap: Buhara

Nagyjából ugyanaz, mint Khiva. Mecset, medresze és egy mauzóleum a 800-as évekből, mind ugyanabban a stílusban. Na persze el lehet alélni, hogy a téglákat milyen érdekesen rakták le csavart mintában, de most őszintén, ez azért nem az építészet csúcsa.
Megnéztük az egyik kán privát mecsetét, de abban sem láttunk sok újat, ami viszont emlékezetessé tette a látogatást, hogy a gondnok bácsi kiszúrta, hogy magyarok vagyunk és elbüszkélkedett vele, hogy Székesfehérváron volt katona. Jó képet vágtam hozzá, végül is egy aranyos mosolyú öregúrnak mit kezdjem el magyarázni, hogy ezt mi úgy hívjuk idegen megszállás, és nem tartozik a kellemes emlékeink közé. Amit viszont most már nyugodtan állíthatok ennyi múzeum és mecset után, hogy itt a kufárokat nem űzték ki isten házából sőt. Általános, hogy a teremőröket nem fizetik meg, ezért nyugodtan árulhatják a kendőiket, bizsuikat a látogatóknak, ezzel kiegészítve a betevőre valót.
Szerencsére a látnivalók közel vannak egymáshoz és nem kellett sokat gyalogolni, hogy Jób forrásához érjünk. Máig rejtély számomra, hogy miért nevezték el a forrást egy zsidó-keresztény kultúrkörben emlegetett fószerről, csak azért, mert állítólag járt erre. Rögtön mellette a piac, jóval nagyobb, mint a khivai és többnyire fedett. Külön csarnoka van a lepényeseknek, amitől már tele van a hócipőm, mert mindenhez ezt adják, a szállodában a reggelihez, az éttermekben a vacsorához. Egy közös van bennük, mindegyik egy kiszáradt másnapos pizzához hasonlít, persze feltétek nélkül. A hentes szekció nem annyira durva, mint Afrikában, de azért itt is látni érdekességeket. Aztán ott vannak a magárusok az ezernyi szárított és esetleg pirított magvaikkal, aminek többsége import. Én ennyi szotyizó embert utoljára a Fradi-Újpest meccsen láttam, mint ahányan itt rágcsálják a napraforgó magot.
Nyugodtan állíthatom Buharára is elég egy nap. Délután négyre már kint voltunk a pályaudvaron, mert elegünk volt már a buszon zötykölődésből. Annál is inkább, mert a Szamarkandba tartó vonat nem ám valami szutyok gőzös a múltból itt ragadt vagonokkal. Ellenkezőleg. A sinkanszenekre emlékeztető szerelvény ultramodern és a sebessége is megközelíti a japán rokonét. A spanyol gyártmányú vonat gyakran eléri a 240 km/h sebességet, de ebből szinte semmit sem érezni, csak egy kijelzőről olvassuk le folyamatosan a tempót. A száguldás persze nem ok arra, hogy ne keressük fel a büfé kocsit, mert a folyadék utánpótlásról itt sem feledkezhetünk meg. A vagonok közötti üvegajtó fotocellával nyit előttünk és hamarosan az „utasellátónál” találjuk magunkat, ahol visszahőköltem a sok márkás whiskysüveg láttán. Na mindegy, mondom, kerül amibe kerül, mi itt legurítunk egy sört, mert a hidratálás életszükséglet. A srác már nyitja is a pívót (a csehek jól bejátszották ide magukat) majd beközli az árat. Na most, azt fontos tudni, hogy Üzbegisztánban az infláció gyorsabban száguld, mint ez a vonat, ezért akkortájt egy euróért 4000 szomot adtak, de mire ezt leírom már lehet, hogy többet. Viszont nem nyomtatnak nagyobb címleteket, ezért aztán Tesco szatyorral kell járni, hogy magunkkal cipeljünk egy sörre való helyi pénzt. Akárhogy is számoltam, de ezen a vonaton írd és mond, 300 forintba került egy üveg jéghideg sör. Hogy megbizonyosodjam felőle nem számolta el magát a pultos, gyorsan rendeltem próbából még egy kört.
Este lett, mire eljutottunk a szállásunkig és a legnagyobb gond az volt, hogy elfogyott a fertőtlenítőszerünk. Viszont az ablakunkkal szemben volt egy ABC, amiből fény szűrődött ki, úgyhogy lementünk megnézni a felhozatalt. Nem mondanám, hogy nemzeti piabolt rendszer van, de a szeszes italok külön helyiségben vannak, külön pénztárossal és a kiskorú egyedek ki vannak tiltva. Na de nem ez a hír, hanem hogy a helyi pia annyira olcsó, hogy az már szinte hihetetlen. Vettünk egy fél literes vodkát 500 forintért. Ennyiből még akkor sem tudnám kihozni, ha beélesíteném a nagyfater kuktából barkácsolt lepárlóját.
Mindenkit megnyugtatok, mielőtt még szeszkazánnak könyvelnének el, ez már kitartott az út végéig.

7. nap: Szamarkand


Nagyjából ugyanaz, mint Buhara, csak nagyobbak a távolságok a látnivalók között. Timur Lenk sírja volt az első, amit meglátogattunk. Nem okozok vele meglepetést, ha elárulom, hogy a mecsetszerű épület nem sokban különbözik az eddig látottaktól, talán csak a kupola csempekirakása volt más jellegű, de a színek szigorúan ugyanazok és az épület architektúrája is a szokásos. A komplexumot egy jó magas fallal vették körül, hogy a környező lakóházak ne csúfítsák el a látképet. Kevés sikerrel, mert a parabola erdő így is belógott a háttérképbe. A nagy Timurnak elévülhetetlen érdemei vannak, hogy Szamarkand így néz ki, ahogy. Hatalmát demonstrálandó építtetett jó pár palotát, ami még ma is hirdeti nagyságát. Azt, hogy egyébként egy véreskezű hódító volt, most ne feszegessük. Viszont nagyon jó sztori, hogy 1941-ben Mihail Geraszimov, orosz antrológus felnyitotta a kriptákat, hogy megnézze, valóban a nagy uralkodó földi maradványait rejti-e a temetkezési hely. A sír felnyitásakor egy feliratot talált a kripta belsejében, amely új despota érkezésével fenyegette meg a sírgyalázót. Másnap Hitler seregei megtámadták a Szovjetuniót… Nem tudom, hogy ez igaz-e, mindenesetre lehetne belőle írni egy filmet. Itt is rohangálhatna Tom Hanks megfejteni a kódokat. A szamarkandi műemlékek, terek és utcák is izgalmas környezetet szolgálnának hozza.
 Van egy hatszáz éves csillagvizsgáló is, amit előszeretettel mutogatnak a helyiek, de valójában elég nagy csalódás volt, hogy a szépen felújított történelmi örökség helyén már csak a földalatti szextáns maradványai láthatóak. Röviden, egy gödörben néhány kő félkör alakzatban. Hogy legyen még valami látnivaló, emeltek egy szobrot Ulug bégnek, a csillagvizsgáló megalkotójának, aki nem mellesleg Timur unokája volt.
Hanem ami nagy durranás és az egyik leglátogatottabb helyszín, az Shahi Zinda vagyis „az élő király sírja”, ami szerintem képzavar, de ha ezen és a 36 db jó magas lépcsőn túllendülünk, akkor egy olyan kriptasoron találjuk magunkat, amiért már érdemes volt idáig elrepülni. A város fölé emelkedő „nekropolis” főutcáján egymásba érnek a középkori kripták és mecsetek, mintegy tömény egyvelege annak az építészetnek, amit már volt szerencsénk megismerni az elmúlt napokban.
Szintén kihagyhatatlan látnivaló Timur Lenk nőjének emelt, és róla elnevezett Bibi-Khanym mecset, már csak azért is, mert ez volt korának legnagyobb ilyen építménye.
Innen egy szépen kiépített, és a helyi Orbán Viktorról elnevezett sugárúton jutunk el a város központi teréhez, a Registanhoz, amit fénykorában a világ egyik legszebb terének neveztek és együtt emlegették a velencei Szent Márk térrel. Nem csúnya. Gyakorlatilag három marha nagy medresze, aminek bejárata szembe néz egymással és egy tágas, lekövezett placc van köztük. Az egyik épület végében betértünk egy fickóhoz, akinek komoly pengetős hangszer gyűjteménye volt, természetesen mind régi és mind a környékről való. Sajnos elkezdett rajtuk játszani és nem is tágíthattunk onnan, amíg meg nem hallgattunk néhány „letisztult” dallamú üzbég népdalt.
Elég is volt a régi fővárosból, irány az új, és persze a már jól bevált gyorsvasúttal, ha már megépítették. Taxival vitettük ki magunkat, mert az itt nem drága, ráadásul a helyi Tarlós itt is sárgára festetette az összest, megkezdve a felzárkózást New Yorkhoz.

8. nap: Taskent

Kapros lecsóval kezdtük a napot. Ezek a népek minden salátába kaprot tesznek, de hogy lecsóba is, az még nekem is kulináris kihívást jelentett. Na ezt csak mint érdekesség osztottam meg, irány a kultúra!
Korán, még a meleg és a tömeg beállta előtt elhagytuk a szállodát, hogy megvizsgáljuk közelebbről a világ egyik legrégebbi korán könyvét. A helyiek szerint természetesen ez a legrégebbi fennmaradt korán, 665-ből származik, névadója, a meggyilkolt Uthman kalifa vérével pecsételve. A koránt Timur Lenk vitte Szamarkandba, majd az oroszok hadizsákmányként Szentpétervárra, s csak 1924-ben került vissza Üzbegisztánba. Hiába érkeztünk oda nyitásra, a kulcsok őrzőjének nem volt annyira sürgős, ő rugalmasan értelmezte a nyitvatartási időt. Sebaj, addig volt időnk tanulmányozni a jegypénztár melletti automatát, ami felületesen szemlélve úgy néz ki, mint azok a gyerekcsábító utcai dobozkák, amikbe ha bedobsz egy százast, egy nagy műanyag golyó jön ki, valami teljesen haszontalan beltartalommal. Nem úgy ez a masina. Itt a műanyag gömb egy műtős papucsot tartalmazott olyat, amilyeneket a kastélyokban is osztogatnak nálunk, hogy ne koszold össze a parkettát. Ezzel a készséggel bevetettük magunkat az amúgy nem túl nagy múzeumba (1 + 2 félszobás) ahol aztán nem készíthettünk fotót a szarvasbőrre pingált, méretes koránról, viszont jól megnézhettük közelről. Az egyik mellékhelyiségben pedig egy gyűjteményt mutatnak be, a világ legkülönbözőbb nyelvén megjelent korán kiadásokból, amiket ajándékba kaptak. Akárhogy meresztettem a szemem, magyar nyelvűt nem láttam, pedig a zsibvásár.hu-n már 1600,-ért is meg lehet venni. Gondoltam küldök nekik egyet, aztán meg hogy nem. A vicces, hogy még héber nyelvű korán is volt.
Természetesen Taskent is tele van mecsettel, medreszével és hasonló építményeket, amiket újfent nem fogok részletesen ecsetelni, mert már kezd egy kicsit csömöröm lenni tőlük.
Busszal mentünk le a tádzsik határig, ahol egy fokkal nagyobb élet volt, mint az előző átkelésnél. Itt már lehetett látni litván sőt, lengyel rendszámú kamionokat is. A szisztéma persze ugyanaz, buszról le, összes cuccal el az első bódéig, majd onnan át a túloldalra gyalogszerrel. A tádzsik oldalon újabb bódé kisablaka előtt kígyózó sor. Benyújtom az útlevelet, de elkezd kérdezgetni az ofiszer. Kérem, hogy angolul tegye, mire a legnagyobb meglepetésemre közli, hogy eddig is angolul beszélt. Sorry. Would you repeat it please? Másodszorra sem értek belőle sokkal többet, mire megkérdezi, hogy én beszélek-e angolul? Vicces, de nem volt kedvem nevetni, csak egy rövid yes-szel jeleztem, hogy nyolc évig tanultam a nyelvet és vagy negyven éve használom, ha nagyon muszáj. Akkor miért nem értem meg őt? Kérdezi. Na ezt megértettem, de már kezdett elgurulni a gyógyszerem. Elmagyaráztam, hogy ha talán a kiejtésén csiszolna egy cseppet, többet megértenék. Mire neki gurult el a gyógyszere és elkezdte szívatóra fogni az útlevél ellenőrzést. Kamerába nézés (amit az előttem lévőknek nem kellett) belépő papírka tüzetes átvizsgálása, és onnantól csak fárszi nyelven volt hajlandó megszólalni, merthogy Tádzsikisztánban a perzsa helyi dialektusát beszélik. Na meg az oroszt, de esetleg abból még megérthettem volna valamit. Pechére, a mögöttem álló lány lefordította mit akar a kisebbségi komplexusban szenvedő, seggdugasz méretű határőr, és láss csodát, az ő angolját megértettem.
Végül csak beütötte a nyamvadt pecsétjét, (persze egy tök üres oldalra) úgyhogy kihúzhattam a bőröndöt a kerítés túloldalán már várakozó iránytaxik egyikéhez, ami elvitt minket Hudzsand-ba. Na persze csak miután betoltuk a Hyundai-t, mert az akksia nem volt aznap dolgos kedvében.

TÁDZSIKISZTÁN

9. nap: Hudzsand (régi motorosoknak Leninabad)

A hajdani Leninabad elég ótvar egy kis hely a maga 160 ezer lakósával, akik kinézetre ugyanolyanok, mint az eddigi népek, talán csak gátlástalanabbul kérdezik, hogy honnan jöttünk. Mondjuk az látszik, hogy errefelé nem sok turista jár, mert még a hegyekbe úgy ahogy megy néhány kalandor, de az közvetlenül Dusanbéba repül és onnan  támadja a Pamírt. Itt viszont csak a gyér tranzitforgalomra számíthatnak, annak sincs túl sok mindent mutogatniuk. Természetesen a főtér az elmaradhatatlan piaccal, aztán egy park néhány szökőkúttal és a végében egy szoborcsoport, akárcsak nálunk a Hősök tere millenniumi emlékműve gagyibb kiadásban. A Szír-darja partján álló alkotás művészeti értékét erősen csökkenti a folyóparton látható háztartási hulladék szigetek látványa. A rend kedvéért megnézünk egy múzeumot is, aztán kimegyünk a város szélére, ahogy helyi vezetőnk büszkén mutogatja a világ legnagyobb, még ma is eredeti helyén lévő Lenin szobrot. Kicsit lehangoló, hogy Vlagyimír Iljics hegesztett bádoglemez darabkákból van összetákolva, de amikor készült, biztos nagyon előremutató művészeti irány lehetett. A legenda szerint korábban még egy fegyveres őr is szolgált itt, akinek az volt a feladata, hogy ha egy madár pont a nagy forradalmár fején végezné nagydolgát, akkor azt nemes egyszerűséggel lője le.
A szobor mellett, egy kissé elhanyagolt parkban találhatjuk a hősök útját, ahol letűnt korok tádzsik kommunista nagyjainak fényképe sorakozik, mit sem törődve az időközben bekövetkezett változásokkal. Ha már itt tartunk, furcsa ellentmondást érzek abban, hogy a volt szovjet tagállamok (ide nem értve a Baltikumot), bár akarták a függetlenséget és küzdöttek is érte, valamiféle nosztalgikus romantikával gondolnak a boldog békeidőkre, amikor még a nagy és félelmetes Szovjetunió részeként élhették napjaikat. Ezt már a kaukázusi államokban is megfigyeltem, de ott legalább használják a nemzeti nyelvüket. Errefelé többen beszélnek oroszul az utcán, mint a saját nyelvükön, és bár az iskolában tanítják, mégsem terjed a fárszi. Ha meg valamit mégis csak a nemzeti nyelvükön szeretnének kiírni, akkor ugyanaz a módszer, mint az északi szomszédoknál, cirill betűkkel teszik azt, és ez jó így nekik, nincs is tervbe véve, hogy olyan írásjelre térjenek át, mint az iráni nagytestvér.
Ebédnél a plov (rizses hús) falatozásakor azt is megállapítottam, hogy a kulinária is jobban hasonlít az oroszra, de mindenképp tipikus közép-ázsiai. Akárcsak a poszt-szovjet térség emblematikus itala a kvász. Na, ezt most kihagytam, akárcsak az RC kólát, ami errefelé igen kedvelt
Dusanbéba nem is olyan rég, még csak úgy lehetett innen eljutni, hogy ha az ember bevállalt egy 12 órás szerpentint az Aláj-hegylánc négyezres csúcsai között, és persze csak nyáron. A másik opció, hogy az utazó kikerüli az egész hegyláncot, de ehhez át kellett mennie Üzbegisztánba, majd vissza, szóval ez nem is igazán opció. Na de ma már ez megoldódott, mert a kritikus részeket két, egyenként 5 kilométeres alagúttal hidalták át a problémás szakaszokat, így most „csak” öt óra a menetidő. Az egyik alagutat a kínaiak, míg a másikat Irán építette, de persze nem szerelemből, úgyhogy az út fizetős és ez nem azt jelenti, hogy jó is. Az útburkolat helyenként hiányos és a szakadékok peremén nincs szalagkorlát, van viszont mélység, ami a fotókon gyönyörű, de amikor egy cigányképű suhanc sofőrre van bízva az életed, nem örülsz neki. Az, hogy most ezeket a sorokat le tudom írni, bizonyítja, hogy a cigányképű suhancok is tudnak vezetni, úgyhogy ezúton elhatárolódom saját magamtól. Legalábbis a mi legényünk, mert amúgy vannak csodák. A beláthatatlan kanyarban előző autót, volt hogy egy harmadik is kielőzte, mert Allah nagy és kegyelmes és az öreg Merciben még van szufla.
A havas hegycsúcsokat magunk mögött hagyva közeledtünk Dusanbe felé a Varzob folyó partján. A völgy kb. húsz kilométer hosszan nyaralóövezet, puccos villák és kisebb-nagyobb szállodák szegélyezik a vízpartot. A folyó még nyáron is hideg, viszont a szép környezet és a tiszta levegő kárpótol azért, hogy csak fókák és jegesmedvék fürödhetnek meg benne.

10. nap: Dusanbe (vagy Sztalinabad, de csak nagyon régi motorosoknak)

Az öt közép-ázsiai ország közül Tádzsikisztán a legszegényebb a hírek szerint. Nem csoda, hisz se olaj, se gáz, volt viszont évekig tartó, véres polgárháború a kilencvenes években, most pedig teljhatalmú vezető, aki nagyjából azt csinál, amit akar. Emomali Rahmon pár éve megkapta a "Nemzet Vezetője" címet, akire "értelemszerűen" nem vonatkoznak az olyan alkotmányrendelkezések, hogy csak két elnöki ciklust tölthet ki. Sőt, a mentelmi joga örök és visszavonhatatlan. Biztos ami biztos, nem régiben még egy olyan alkotmánymódosítást is hoztak, hogy az elnökjelöltek minimum korhatára az eredeti 35-ről 30-ra csökkent, ami éles szeműek szerint előkészület a jelenleg 29 éves Rusztam Emomali Rahmon, az elnök fia, elnöki posztért való indulására. Rusztam egyébként jelenleg a kormány korrupcióellenes ügynökségének elnöke. Érted?!?!
Vannak viszont szép nagy hegyek, ami turistacsalogató lehetne, de hiába az egzotikusan hangzó Pamír hegység, a volt Szovjetunió legmagasabb pontjával, a Kommunizmus csúccsal (7495 m), sajnos rohadt messze van. Még sípályákat is építettek szegénykéim, de hát valljuk be, ki cipelné fél Ázsián át, átszállásokkal a sí cuccát, amikor itt a sógoréknál már jól kiépített infrastruktúra (értsd: hütte) áll rendelkezésre évtizedek óta.
Dusanbe belvárosa meglepően tiszta. Sehol egy eldobott szemét, épp egy locsolókocsi portalanította az úttestet, ahogy haladtunk a főtér felé. Itt aztán a mindenféle obeliszkek, szobrok és emlékművek után megcsodáltuk a Giness rekordok könyvébe is bekerült, világ legnagyobb zászlórúdját (164 m) ami lenyomta a másik diktátor Türkmén Basi 132 méteres kis szar pálcikáját. De nem ez a durva, hanem hogy a rajta lévő piros-fehér-zöld lobogó (nem elírás) 700 kilós, úgyhogy kisebb szél meg sem tudja moccantani. 
A zászló alatti parkban egy mobil erősítővel éppen a helyi X-faktor győztes próbálta elkápráztatni a hangjával az egybegyűlteket, (mind a nyolc főt) nem sok sikerrel.
Kimentünk a várostól keletre megnézni a Hissar erődöt, ami egyike a Bukhara Emirátus fejedelmi palotáinak és még arról híres, hogy itt húzta meg magát az utolsó emír, aki a bolsevikok ellen menekült. Mohammed Alim Khan egyébként tisztára úgy néz ki, mint Bill kapitány, csak két lábbal. Még az sem kizárt, hogy van rokoni kapcsolat a kőbányai blúz királyával.
Látszik, hogy költöttek a helyre, de még így is egy nagy nulla. Van egy kapu és mögötte egy lépcsősor, melynek két oldalán kriptának álcázott szuvenír árus helyiségek. Az előtte lévő téren egy errefelé igen népszerű vállalkozás üzemel, az elektromos gyerekautó (esetleg tank) bérbeadás. Nem láttam kuncsaftot, de biztos vagyok benne, hogy jól megy az üzlet, mert vagy tízféle járgánya is van a tulajnak.
Azt hiszem, aki nem hegymászó és nem akar konfliktusba kerülni az afgán határ felől áramló drogcsempészekkel és iszlám fanatikusokkal, két nap elég is Tádzsikisztánra.

KAZAHSZTÁN

11. nap: Almaty

Dusanbe repülőtere nem egy Heathrow, összesen 7 az-az hát járat indul egy nap a világba szerteszét. Ennek ellenére három átvilágításon esünk keresztül, (a literes víz simán átmegy mindegyiken) majd egy alapos kézipoggyász ellenőrzésen, ami szerintem csak alibi kútászkodás volt, hogy a rendőrnő megnézhesse a nejem milyen kenceficéket használ.
Hiába a szellős gépindulás, a járatunk (Somoni Air) 5 órás késéssel indul. Állítólag vihar volt a hegyekben, de ez egy baromság, mert megnéztem a Flightradar24-et, és más járatok vígan repkedtek ugyanazon az útvonalon. De ez a kisebbik bajom volt, egy olyan csóka ült le mellénk a harmadik ülésre, hogy éppen csak a dinamitos mellény hiányzott róla. Szerencsére aztán addig kavartak a haverjaival, (akik szintén nem úgy néztek ki, mintha a matek olimpiára indulnának éppen) míg elült mellőlünk.
Almaty reptere viszont tiszta nyugat, bár egy belépő fecnit azért itt is ki kell tölteni, és a nyomorult határőr megint egy üres útlevél oldalamba piszkít a bélyegzőjével. Nem is tudom, talán Travellinánál olvastam azt a trükköt, hogy össze kell kapcsolni az útlevélben a még meglévő, szemben álló két üres oldalt, mert a pecsételő emberek nincsenek tekintettel arra, hogy még jó néhány vízumot szeretnék üttetni az okmányba.
Almaty-t csak azért is konzekvensen Alma Atának hívtam ezidáig, merthogy nekem így tanította Csepela tanár úr, és kész. De most megtudtam, hogy ez az orosz elnevezése, tehát adjuk meg a kazahoknak azt a megtiszteltetést, hogy a saját nyelvükön emlegetjük a legnagyobb városukat, még ha már nem is büszkélkedhet fővárosi ranggal.
(Grúzia már nehezebb dió, ott kifejezetten háklisak, ha legrúzozod őket, de a Georgia elnevezésről nekem mégis csak USA 4. tagállama jut eszembe, ráadásul ők magukat Szakartvelo-nak hívják, hogy teljes legyen a képzavar.)
Na szóval, Allmaty már nem főváros, mert itt is van egy helyi hatalmasság, akinek időnként eszébe jut valami, és akkor azt keresztül viszi tűzzel, vassal, ha tetszik a többségnek, ha nem. Nazarbajev 1997-ben kitalálta, hogy márpedig a kormánynak költöznie kell, és elkezdte építeni megalomán városát, Astanát. A költözés indoka hivatalosan az volt, hogy Almati periférikus fekvésénél és fejlődési korlátainál fogva (domborzati beszorítottsága, úthálózat túlterheltsége, környezeti problémák) kevéssé alkalmas fővárosnak, míg Akmola tartomány nagy területe, központi elhelyezkedése, fejlett infrastruktúrája és kedvező környezeti állapota folytán megfelelő erre a szerepkörre. A döntésben ugyanakkor az is szerepet játszhatott, hogy a függetlenné vált, de többnemzetiségű Kazahsztán döntően orosz lakta északi részét erősebben az országhoz kössék, elejét véve az irredenta törekvések megerősödésének.
Az utcára érve leesett az állam. Menő autók, McDonalds és KFC mindenfelé. Az egy főre jutó G Mercik (Induló ár: 27.000.000,- Ft.) száma talán itt a legnagyobb a világon. Elkezdtem számolni, de nem volt olyan perc, hogy ne láttam volna kettőt, hármat a buszról, ami a szállodánkhoz vitt.
Még az este kimentünk megnézni a híres Zenkov katedrálist, ami teljes egészében fából épült, és ami a legnagyobb ilyen építmény a világon. Állítólag eredetileg csak fa csapokkal volt összeillesztve, egyetlen csavar, vagy szeg nélkül. Éppen mise volt, de ez nem zavarta azt a néhány tahó turistát, akik folyamatosan kattogtatták a fényképezőgépeiket.
Még világos volt, úgyhogy elbandukoltunk a Köztársaság terére is, ahol újabb szocreál szobrokat tanulmányozhattunk, ha még nem lett volna elég.
Viszont az emberek arcát nézegetve most láttam először igazi közép-ázsiai fizimiskát, legalábbis, amit én elképzeltem otthon. Itt már egyre húzottabb szemű ábrázattal áldotta meg őket a sors, de azért látszik, hogy még nem kínai. Ennyit a magas röptű antropológiáról, holnap folytatom.

12. nap: Almaty (Kok-Tobe heggyel súlyosbítva)

Piaccal kezdtünk, mert nincs közép-ázsiai város piac nélkül. Almaty piaca nagyságrendekkel kulturáltabb az eddig látottaknál, de azért a húst még itt is hagyományos kőpultokról árulják, a hűtés teljes hiánya közepette. Igaz, külön soron vannak a baromfi-, sertés-, marha-, ló- és birkahús árusok. Nagy csodát itt sem láttunk, mindössze a fenyőmag ára volt gyanúsan olcsó, mintegy harmada az itthoninak. Miután felhörpintettünk egy orrunk előtt facsart gránátalma dzsúszt (500,- Ft / 2 dl) meglátogattunk egy újabb mecsetet, ami pont olyan volt, mint a többi, de itt volt bent egy-két imádkozó kazah, úgyhogy volt ürügyem kihúzni, hogy ne kelljen újra áhítattal néznem a szokásos kék csempéket a falon.
Megnéztük a közelben lévő hangszermúzeumot, ami a vártnál érdekesebb volt. Igaz, csak helyi húros hangszerben erősek, de tényleg igényes kis kiállítás, ahol az utolsó teremben megcsodálhatjuk a különböző államoktól kapott ajándékokat, így egy míves, magyar citerát is.
Ezzel nagyjából el is ment a délelőtt. A délutáni programpont a Kok-Tobe hegy meghódítása. Mondhatnám, hogy ez Almaty Gellért-hegye, de nem mondom, mert sem magasságában, sem jellegében nem hasonlít rá. Kötélvasút vezet fel a tetőre, ahol egy mini vidámpark, állatkert és éttermek várnak a látogatóra. Az egész olyan, mint egy falusi búcsú, de a panoráma a városra pazar, érdemes felmenni. Na jó, azért nem akkora durranás, de a sok városi csoszogás után jól esett a zöldben nézelődni.
Vacsi az itt igen közkedvelt manti, ami valójában a török ravioli. Tésztabatyu különböző darált hússal, esetleg zöldséggel megtöltve és kifőzve. Kis gulyáskrémmel felturbózva még íze is van. Na de nem emiatt hoztam szóba a vacsorát, hanem a jelenség miatt, ami hazánkban is kezd elharapózni, mégpedig a szervízdíj kérdése. Már eleve bajom van a külön felszámolt díjakkal. Reptéri illeték, THM, üdülőhelyi díj és még sorolhatnám. Kit érdekel, hogy a vállalkozónak milyen adókat és költségeket kell fizetnie. Nekem mondják meg mennyit kell fizetni a szolgáltatásért és kész. Ilyen alapon a ruhaboltos is kiírhatná a kirakatba, hogy nálunk csak 10,- Ft. az öltöny. Aztán ha bemész megvenni, akkor derül ki, hogy + beszerzési díj, + szállítási díj, + eladók bére, + üzlet rezsidíja, + összes kifizetés járuléka, +ÁFA. Összesen 50.000,- lesz. Nem is értem, hogy milyen alapon írnak a menü aljára ilyen-olyan százalék szervízdíjat. Hiszen eleve nem annyiért adják a sört, mint a Tescoban, hiszen itt szervírozva kapom, nem? Ebben az elegáns belvárosi étteremben 790,- Ft. volt a sör. Kiszámoltam, hogy pont két sörre elég kazah Tenge van még nálam, gondoltam ezt el is költöm, holnap már úgyis indulunk tovább. Még egy kis borravaló is belefért volna, de a legnagyobb meglepetésemre a számlán már 1800,-nak megfelelő Tenge volt a végösszeg. Elmagyaráztam a pincérnek, hogy hiába van ott a menü alján, a figyelmeztető sor (helyi nyelven), ha megkérdezem előre, hogy mennyi a sör, akkor ne a nettó árat mondja, mert annyiért nem lehet megvenni. Szóval, ha legközelebb erre járok, akkor majd a tényleges összeget mondja, addig pedig érje be ennyivel, amim van. Csá.
Azt tudtad, hogy a Tenge valójában annyit jelent kazahul, hogy pénz? Fantázia dús, nem?

12. nap: Charyn, a kazahsztáni "Grand Canyon"

Almatytól kétszáz kilométerre, keletre van egy kanyon, ami a Charyn nemzeti park része, és ami nekünk útba is esett, tehát logikus lépés volt, hogy meglátogassuk. A látványért meg kell küzdeni, de ez tényleg megéri. A főútról lekanyarodva egy 13 kilométeres terepezés vár ránk. A földút nem durva, normál gépkocsival is meg lehet tenni, csak lassan. Viszont közben valami prérifarkasszerű rágcsálókat is megfigyelhet az éles szemű utazó, ahogy kikandikálnak a földbe vájt lyukak kijáratából. Majd egyszer csak egy jegyszedő bódé, és már bent is vagyunk a nemzeti park parkolójában, ahol a bátrabbak használhatják a bádoglemezből eszkábált mellékhelyiséget, de a jelek szerint néhányan nem voltak elég bátrak és inkább mellette végezték el nagydolgukat. Innen egy rövid sétával jutunk el a kanyon pereméhez, ahol már egész jó fotókat lehet kattintani a meredek sziklafalakról. Tényleg hasonlít egy kicsit a Grand Canyonra, csak persze szerényebbek a paraméterek. Lépcső vezet le az aljára, és ha van elég időnk, elsétálhatunk az innen egy kilométerre lévő Moinak folyó partjáig. Ha még több időnk van, befizethetünk „Jeeptúrákra” is, de ne lepődjünk meg, ha a díj befizetése után egy katonai UAZ hátsó ülésén találjuk magunkat. A legolcsóbb túra ötezer forint, amiért kisbusszal négy kilométeres szakaszt teszünk meg a legszebb részeken.
Nekünk viszont nem volt időnk erre, mert legkésőbb délután négyig el kellett érnünk a kirgiz határt, ami ötkor bezár. Nem is volt gond, szépen faltuk a kilométereket és már háromkor Karkara faluban voltunk, ami csak 11 kilométerre van Kirgizisztántól. De ami ezután következett, azt felért egy kalandtúrával. Először csak úgy nézett ki, mintha építenék az utat, aztán konkrétan eltűnt alólunk minden útnak mondható burkolat. Hatalmas síkság, sehol egy lélek, csak a GPS készülékem nyugtatott meg, hogy jó felé haladunk. Csakhogy az óra vészesen haladt előre. Már elmúlt négy, amikor szabad szemmel is láthatóvá vált a határállomás szürke épülete. Végül időben célba értünk és egy egyenruhás kazah mindjárt meginvitált bennünket egy jó kis átvilágításra. Ezeknek ez a mániájuk. Lényegtelen, hogy repülővel, autóval, vonattal, vagy gyalog érkeztél vagy éppen távozol, át kell világítani a csomagot, mert az az ország biztonságának záloga. Nagyon unatkozhattak a fiúk, mert előcsalogatták a drogkereső kutyájukat is, aki erősen szimatolt a bőröndömnél, de aztán úgy döntött, a kéthetes, olvadozó téliszalámi maradékunk nem alkalmas tudatmódosításra. A procedúra egy magtárra emlékeztető bádogcsarnokban zajlott, ami egyrészt remek védelmet biztosított a ránk lecsapó vihar elől, másrészt viszont nem voltam benne biztos, hogy Faraday-kalitkaként védelmet nyújt a villámoktól. Szerencsére elállt az eső, mert már csak percek voltak hátra ötig, és sanszos volt, hogy a kirgiz oldalon becsukják a kaput az orrunk előtt. Ez az ötödik határátkelésünk, és csak jólneveltségem tart vissza attól, hogy megmondjam mim volt tele a határőrökkel. Természetesen itt is gyalog húztuk a bőröndjeinket az eső áztatta murvaúton, a következő bódéig, de ott minden lacafaca nélkül beütötte a tag a pecsétet és kifogástalan angolsággal üdvözölt. Ennyi. Se egy csomagröntgen, se egy vénaszkenner? Máris megkedveltem Kirgizisztánt.

Bocsi, ezt nem hagyhattam ki.

KIRGIZISZTÁN

13. nap: Issyk Kul


Újabb borzalmas úttal folytatódott a határtól Karakolig tartó szakasz, de a táj kárpótolt mindenért. Hegyek köröskörül, csörgedező patakok szabdalták a hihetetlenül zöld legelőket. Újra előkerültek a jurták és egy szakaszon még egy igazi helyi cowboy is versenyt futott velünk sudár paripáján. Na, valahogy így képzeltem el otthon Közép-Ázsiát. Karakol egy 70 ezres város, de közvilágítás gyakorlatilag nincs és aszfaltút is csak elvétve. Talán ez utóbbi az oka, hogy a panzióban, ahol megszálltunk, egy eddig még nem tapasztalt szokást ismerhettünk meg. A kedves vendég lesz szíves levenni a cipőjét a recepciónál és elhelyezni egy erre a célra kihelyezett szekrényke megfelelő fakkjába! Ott aztán talál egy mamuszt, abban kell nyomulni a szálláshely egész területén. Praktikus és tipikusan keleti megoldás. Ha nektek az én bakancsom kell, ami egész nap rajtam volt, hát tessék! Vegyétek és szimatoljatok ebből mindnyájan!
Tehénbőgésre és kakaskukorékolásra ébredtünk a belvárosban. A reggeli elköltése (de hülye szó) után, az egyik legkeresettebb kirgiz nyaralóhely felé vettük az irányt. Issyk Kul víztérfogata alapján a világ kilencedik legnagyobb tava, de sajnos sós. Talán éppen ezért az 1606 méterrel a tengerszint felett lévő víz sosem fagy be (Innen a neve: Meleg-tó). Legmélyebb pontja 668 méter, emiatt a szovjet időkben kedvenc tengeralattjáró tesztelő hely volt.
Ezt sikerült kiollóznom a netről. Ami viszont a személyes tapasztalatom, hogy eléggé lepukkadt egy tóról beszélünk. Mi az északi parton haladtunk végig nyugati irányba és hát mit mondjak, elég lepattant települések szegélyezik a Hajdú-Bihar megye nagyságú tó ezen szakaszát. A hegyek nem látszanak a túlparton a párás levegő miatt, ennek ellenére hajóra szálltunk, hogy tegyünk egy órás kört a környéken. Néhány elvetemült lurkó lubickolt a 19-20 fokos vízben, más említésre méltó esemény nem történt. Elhagyatott szovjet pártüdülő, újonnan emelt, ámde félbehagyott szállodaépítkezés és néhány magán nyaraló eklektikus külseje volt csupán, amit megcsodálhattunk partközelben.
Hajókázás után jött a jól megérdemelt ebéd Cholpon Ata legmenőbb éttermében. A kajára panasz nem lehetett, és az enteriőr is rendben volt, de a WC… Az, hogy taposós, rendben. Azt hogy egy ilyen puccsos helyen sincs papír már nem annyira. De hogy még a vízöblítés is el volt zárva, az már több a soknál. Mindenki fantáziájára bízom, hogy milyen látvány fogadott.
Ahogy közeledtünk a főváros felé, egyre nagyobb lett a forgalom. Kazahsztán után természetesem sokkal szerényebb volt az autópark, viszont legnagyobb meglepetésemre egész kulturáltan közlekednek errefelé a népek. Sokkal rosszabbra számítottam, azok után, hogy volt alkalmam megtapasztalni milyen kamikaze módon közlekednek a Kaszpi-tengertől keletre, nem is beszélve az innen csak háromszáz kilométerre lévő Kínában, ahol volt szerencsém két közúti balesetben is részt venni egy héten belül, két különböző taxis társaságában.
Jócskán bent jártunk már a délutánban, amikor elértük Tokmok városkát. A hely neve onnan lehet ismerős, hogy Rákosi Mátyást ide száműzték, miután az 56-os események elől a Szovjetunióba menekült. A sztálinista diktátor nagy szegénységben, egy folyóvíz és WC nélküli lakótelepi lakásban tengette élete utolsó napjait. Így jár, aki ruszki diktátorokkal haverkodik, és védőszárnyuk alatt sanyargatja a népét. (És még mindig a Rákosiról beszélek.)
Természetesen nem emiatt jöttünk ide, hanem a közelben található Burana torony miatt, ami egy XI. században emelt minaret. Az 1974-ben helyreállított, bonyolult téglamintázatú torony, eredetileg 45 méter magas volt; ma csak 25 méter, tök ferde és egy kegyetlenül meredek csigalépcső vezet fel a tetejébe. Onnan aztán megcsodálhatjuk a környező halmokat, amin valaha mauzóleumok állhattak. Ma a gazból kiálló néhány kőbábú jelzi, hogy temetkezési hely volt a selyemút virágzása idején, legalábbis a Wikipédia szerint. Az is lehet, hogy teljesen mást jelez, minden esetre néhány egyértelműen fallosz formájú „fejfa” is fellelhető köztük, ami elgondolkodtató.
A Biskekbe vezető főút mentén még egy érdekességet fedeztünk fel. Nevezetesen egy több hektáros, óriási területet (semmilyen funkcióval) kimustrált konténerek hosszanti falából eszkábált kerítéssel körbevéve. Azóta is azon gondolkodom, honnan a bánatból szereztek be több ezer, hajókon használt konténert és mekkora energia kellett hozzá, hogy ezeket szétbontsák, majd az elemekből egy zárt kerítést hozzanak létre, ami megfelelően alapozva van, nehogy az első légáramlat dominóként döntse le az egészet. Nem mondanám, hogy dekoratív, viszont nagyon ronda. Mindegyik másmilyen színű és még jól kivehető a speditőr cégek lekopófélben lévő logója.

14. nap: Biskek

Utolsó napunkra jár egy kis kényeztetés. A Plaza Hotelben***** füstölt lazacot ettem előételnek és egy keveset még desszertnek is, csak hogy jó maradjon a szám íze. Könnyű napot terveztünk, a város nem érdekelt annyira. Szovjet mintájú széles sugárutak szocreál épületek a belvárosban, így a második hét után már nem gerjedek rájuk. Éppen csak annyira nézünk körül, hogy látunk-e szembeötlő különbséget az eddig látott városokhoz képest. A neten komoly tanulmányt olvastam, hogy miben jobb Biskek, mint Dusanbe.
Én inkább olyan aspektusból szerettem volna összehasonlítani Kirgizisztánt és fővárosát az előző négy országgal, hogy itt található nyomokban némi demokrácia. Hogy teljesít egy olyan ország, ami teljesen távol esik a nyugati, de még a fejlett keleti világtól is, és nem rendelkezik olyan hatalmas ásványkincsekkel, mint északi vagy nyugati szomszédjai?
Az 1991-ben a még 95%-kal (!) megválasztott Akajev és a 2005-ben követő utódja, Bakijev addig-addig módosítgatta az alkotmányt és betonozgatta a hatalmát, míg 2010-ben kitört a forradalom. A halálos áldozatokat is követő zavargások eredményeképp az ország vezetése lemondott és az elnök meg sem állt Fehéroroszországig. A környező országok nagyurai persze azonnal próbáltak a labilis kirgiz helyzetből politikai tőkét kovácsolni és fennen hirdették, hogy lám, lám! Ide vezet a nagy demokrácia. Zavargások, etnikai tisztogatások, rendkívüli állapot. Ennek kapcsán én is elgondolkoztam, hogy vajon az agymosott kormánypárti türkmének, üzbégek, tádzsikok, kazahok sejtik-e, hogy a gondolatok, amik sajátjukénak vallanak, egy jól felépített propaganda gépezet végterméke? Vagy velem van a baj? Soros György jár éjszakánként a szobámban és hipnotikus hókusz-pókusszal elhiteti velem, hogy jobb, ha az ember szabadon gondolkozik, mintha egy okos vezető és csatlósai mondja meg neki, hogy mit tehet és mit nem. Hol veheti a cigit, nem ihat olyan sört, amint csillag van, ne járjon vasárnap vásárolni, és még sorolhatnám. Lehet, hogy azoknak van igaza, akik a régi-új illiberális demokráciában hisznek? Ilyenkor azt szoktam magamtól kérdezni, hogy ha újra születnék, és nem Magyarországra, akkor hova szeretnék érkezni? Első gondolatom, hogy Új-Zélandra vagy Ausztráliába. Esetleg Kanada vagy valamelyik skandináv állam, de beérném egy Ausztriával is. Úgy érzem, vagyunk így ezzel egy páran. Még az elvakult kormánypártiakból is ezeket az országokat választaná a többség Tádzsikisztán, Üzbegisztán vagy éppen Oroszország és a most formálódó Törökország helyett. Hogy Észak-Koreáról vagy az észak-afrikai „illiberális” országokról már ne is beszéljünk. Nos hát, tisztelt hölgyeim és uraim, az elsőként felsorolt országokban az a közös, hogy mindenhol valódi demokrácia van és ráadásul jó régen. Az hogy ott magasabb az életszínvonal, kiegyensúlyozottabban élnek az emberek, van jövőképük, az nem egy propaganda, saját szememmel láttam, nem kellett hozzá előfizetnem a „Brüsszeli Bürokraták” lapjára.
Elnézést a kitérőért, de ez a Biskek tényleg nem nagy szám, muszáj valamivel feltölteni a blogot. Ami viszont felkeltette az érdeklődésemet, az a város felett magasodó Ala-Archa Nemzeti Park hegyei. Kocsival fél óra alatt meg lehet közelíteni és csak az elhatározásunkon múlik, mekkora túrát teszünk az amúgy fizetős nemzeti parkban. Mi egy jó darabon felgyalogoltunk a fenyvesekkel szegélyezett rohanó hegyi-patak mentén, amikor a reggeli lazac jelzett, hogy ő neki ennyi épp elég volt a beleimben. A bejárathoz visszasietve el kellett, hogy utasítsam a sólymával vigéckedő, nemzeti gúnyát viselő tagot, bármennyire is jól mutatott volna a Facebookon, ahogy pózolok az óriási madárral, mert a szükség nagyobb úr. A WC épületébe érve olyan látványban volt részem, amitől nem tudtam, hogy sírjak, vagy azonnal a bejárat elé fossak. A vécés bácsi, aki a papírt osztotta némi készpénz ellenében, konkrétan ott kavargatta a kis gázrezsóján az ebédjét, nem mondhatnám, hogy steril körülmények között. Szemmel láthatóan a WC előtér nemcsak a konyhája, hanem a komplett élettere, mert egy hanyagul a sarokba dobott laticel és rajta némi ruhakupac arról árulkodott a bácsi bizony itt is alszik. És hogy ne legyen egyedül, 5-6 házinyúl is kóricált körülötte (és a dolgukat végzők között) ezzel mintegy megfejelve a szürreális képet.
Ezt az élményt ellensúlyozandó, és hogy ki ne száradjak, visszamentünk a városba, hogy bele süppedjünk Pub Daddy hívogató fotelébe. Igazi európai stílusú kocsma, a plafonról lelógó monitorokon megy a meccs, és jó a sörük. Na és a végére hagytam a bónuszt, itt 6 dl egy korsó. Megőrülök, hogy otthon már majdnem minden csehó átállt a négy decis „korsóra”. Elfogadom az érvelést, hogy így nem melegszik fel a végére, de hát arra pont ott van a pohár (3 dl), kezdőknek a pikoló (2dl). Nálam fél liter nem szokott felmelegedni, sőt ezen a forró nyári napon még a hat decit sem fenyegette ez a veszély.
Zárásul egy igazi „turistás” vacsorára voltunk hivatottak, ahol háromtagú kirgiz népi együttes szórakoztatott, miközben felszolgálták a marokkói (!?) kaját. Mondanám, hogy közhelyes, majdhogynem röhejes az ilyen, de a trió egyik női tagja úgy pengette az ősi hangszerét, hogy megállt a számban a kanál. Van Halen előre köszönhetne neki, na persze csak ha elvetődne az öreg errefelé, amit erősen kétlek.

Két hét rohanás keresztül Közép-Ázsián nagy kaland volt és most kellene valami ütős befejezés, de nem tudok ömlengeni. Egyszer elmegy, de jövőre nem ide jövünk nyaralni.