2024. március 13., szerda

Chile

 A világ második leghosszabban elterülő országa akkora, hogyha térképét Európáéra fektetnénk, Norvégia északi határától egészen Gibraltárig érne. De, ha úgy szemléletesebb: az Egyesült Államok térképere vízszintesen fektetve, mindkét vége az óceánba lógna. Területén van a világ legszárazabb sivataga, a kontinens legmagasabb hegye, de trópusi erdőket épp úgy találunk rajta, mint az örök jég birodalmát. A két hét édeskevés volt ahhoz, hogy mindent bejárjunk, de azért jó néhány települést sikerült meglátogatnunk a közel négyezer megtett kilométer alatt. 

Santiago de Chile

 Olvastam valahol, hogy Chile a második legalacsonyabb gyilkossági rátával rendelkezik az amerikai kontinensen Kanada után, és hogy Santiago Latin-Amerika egyik legbiztonságosabb nagyvárosa. Nem vontam kétségbe ezen állítások igazságtartalmát, ezért a szálláshely kiválasztásánál az volt a legfontosabb szempontom, hogy közel legyen a vonat- és busz-pályaudvarhoz, és nem árt, ha metrómegálló is van a közelben. Aztán, amikor a reptéren felvettem a bérelt autónkat, a kölcsönzős megkérdezte, hol szállunk meg. Amikor bediktáltam a szálloda címét, a fejét csóválta, hogy az nem a legjobb környék. Ne aggódjon – feleltem – van garázsuk. Nem a kocsit féltem, hisz teljes körű a biztosításuk – felelte –, hanem magukért aggódom... Jó kilátások... Ráadásul mindez éjfélkor.
  Azon kívül, hogy egy csöves aludt frissen vasalt kartonlapok közt a hotel melletti kis utcában, nem találtuk annyira veszélyesnek a helyet. Nem mondom, hogy szívesen laknék ott, és a szálloda ajtaját is folyton bezárva tartják, de például Hondurasban lefűrészelt csövű puskája volt a portásnak. Na, az para.

  Reggel egész más képet mutatott az utca. A járdák megteltek árusokkal, és köztük szlalomozó, munkába igyekvő emberekkel. A kétszer három sávban autók pöfögtek hosszú sorokban. Egy közeli bevásárlóközpontban pénzt váltottunk. Régi beidegződés, hogy mindig legyen helyi cash a zsebben, mert az önbizalmat ad, de azt kell, hogy mondjam, kártyás fizetés tekintetében a legfejlettebb nyugat-európai országok szintjén áll Chile. Megkerestük a metrólejárót, ahol beszereztünk egy metrókártyát, aminek itt bip! a neve. Sajnos csak automatát találtunk, ráadásul előttünk két helyi szerencsétlenkedett, akiknek végül nem sikerült a tranzakció. Nem tudom, mi bajuk lehetett, mert nekem működött minden. Angol menüből kiválaszthattam, hogy kártyát is akarok, és feltölteni rá ötezer pesót. Itt is elég volt kettőnknek egy kártya, mint Argentínában, viszont itt kissé nehéz kiszámolni, mennyit töltsünk fel, mert nem egységes a tarifa. A nap nagy részében 750,- peso a viteldíj, csúcsidőben viszont 830-at von le. Végül is tök mindegy, mert ez csak 3-400 Ft/jegy.

   A belvárosban dugtuk ki a fejünket a föld alól, és mindjárt egy gigantikus chilei zászlóval találtuk magunkat szemben. Nem véletlenül, az elnöki palota előtti térre érkeztünk. A Chilei Köztársaság elnökének székhelyét 1784-ben kezdték építeni, de csak 1805-ben adták át, mint gyarmati pénzverde.  Ezután 1845-ben lett elnöki palota. Az 1973-as katonai puccs idején a hadsereg ágyútűzzel támadta a palotát, és megölték Salvador Allende elnököt. A helyreállítást 1981-ben fejezték be, bár néhány golyónyom még ma is látható. Az 1973–1980-as helyreállítások során egy földalatti bunkert építettek, Pinochet diktátornak. Hagyományos őrségváltási szertartást tartanak látványos külsőségek mellett minden délelőtt 10-kor (sajnos lekéstük). A tér alatt egy kulturális központot találunk időszaki és állandó kiállításokkal (ingyé). Elvileg a palota is látogatható (2500 CLP), de mi kihagytuk, pedig szívesen pacsiznék a regnáló elnökkel, aki még csak 38 éves, és azzal építette fel az imázsát, hogy sosem hord nyakkendőt.

Gyakoriak a tüntetések a városban

  A Paseo Ahumada sátálóutcán ballagva, úgy éreztem, mintha Barcelona házai között járnék. A tiszta burkolaton jól öltözött emberek grasszálnak, a kirakatokban igényes portékák várnak új gazdájukra. Azt hiszem, újra kell kalibrálnom Chiléről alkotott képemet. Közel húsz éve jártam itt utoljára, és a különbség szembetűnő. A Plaza de Armas (főtér) árnyas fái között, utcazenészek muzsikája mellett ebédeltek a dolgozók, akiknek nem adatott meg, hogy hazaugorjanak kajálni. Merthogy Chilében olyannyira az ebéd a legfőbb étkezés, hogy akár két órára is bezárhatnak a hivatalok ilyenkor. Beszéltem egy tanárral az út során, aki elmesélte, hogy az iskola is bezár ebédidőben, és a gyerekeknek vissza kell menniük délután a suliba a maradék tudományért. A tér sarkán áll a Metropolitan Cathedral. Az első templomot 1566-ban egy inka szentély alapjaira emelték itt. Az 1647-es földrengés elpusztította, és csak 1687 re sikerült restaurálni, de negyven évvel később, egy újabb rengés használhatatlanná tette. A ma látható neoklasszikus stílusban épült templomot 1873-ban adták át. Szerencséje, hogy átvészelte minden idők legnagyobb földrengését 1960-ban, mert a 9,5-ös földmozgás epicentruma hétszáz kilométerrel délebbre volt. A mi szerencsénk pedig az, hogy Dél-Amerikába még nem gyűrűzött be az az európai szokás, hogy pénzt kérjenek Isten házába belépésért.
  Elsétáltunk a közeli Kongresszus épületéhez, és lefényképeztük a vele szemben álló Igazságügyi Palotát. Nincsen városlátogatás piac nélkül, ezért felkerestük a vásárcsarnokot, (már csak az ért is, mert útba esett). A klasszikus, fémszerkezetes épület többségét a vendéglátóhelyek töltik ki, amelyek közelében halárusok kínálják a frissen fogott herkentyűket. Ízlés dolga...

Ultra szelektív hulladéklerakó

  Egy parkon átvágva jutottunk a Nemzeti Múzeumhoz, melynek látogatása (legnagyobb meglepetésünkre) ingyenes volt. Jócskán benne jártunk a délutánban, amikor átkeltünk a várost kettészelő, Mapocho-folyón, hogy feljussunk a San Cristóbal hegyre. Santiago Gellérthegyére sikló visz fel potom 2150 pesoért (860 Ft), amire a helyszínen váltottunk jegyet. (Hétvégén érdemes online foglalni, mert akkor kisebb sort kell végigállni.)
  A rozogának tűnő kocsi meredeken emelkedett a hegytető felé, majd a csúcs előtt néhány száz méterrel megállt. Innen gyalogszerrel jutottunk fel a Szűz Mária szoborhoz, ahonnan pazar látvány tárul a városra. Sajnos a szmog kitakarta a háttérben álló Andok hófödte hegykaréját, de így is lehetett látni a hatmilliós chilei főváros roppant méretét. A hegyről lejöhetünk lanovkával is, ennek az állomásához busz viszi el a kényelmesebb (értsd: lusta) népeket. Mi nem ezt a megoldást választottuk, mert a város egy olyan pontjára vezet le a kötélvasút, ahol nem volt dolgunk.

Hatalmas kávézókat láttunk ülőhely nélkül...

  Visszatértünk a belvárosba császkálni egy kicsit, és a José Victorino Lastarria utcácska hangulatos végében leültünk egy késői ebédre a legszimpatikusabbnak tűnő étteremnél. Rendeltem egy cevichét, amit az UNESCO a perui konyha és az emberiség szellemi kulturális örökségének ismer el, de a chileiek is remekül készítik. Aperitifnek két pisco sourt kértünk, amin viszont már erős vita folyik, hogy perui vagy chilei találmány. Minden esetre, a pisco egy borpárlat, amit senki nem iszik töményen, hanem különböző receptek szerint, édes-savanykás koktélt kevernek belőle. (Innen a sour utótag.) Hm...
  Még az est beállta előtt elmetróztunk a Costanera Centerhez megcsodálni a Gran Torre 300 m magas tornyát, ami a legmagasabb épület Dél-Amerikában. Fel is lehet menni körbenézni, de 18.000,- pesot kérnek érte, ami nyolcszorosa a siklónak, és ugyanúgy egy szmogba burkolódzott várost látunk onnan is, szóval töröltük a programból és visszaindultunk szálláshelyünkre.

Valparaiso

  Korán reggel bevágódtunk bérautónkba, hogy még a szombati csúcsot megelőzve letudjuk a tengerpartra vezető 120 kilométeres utat. Az autópálya fizetős, de a kocsinkba beszeretlek egy elektronikus érzékelőt, ami folyton csippentett, ha egy kapuhoz értünk, így nem kellett a fülkéknél jegyet venni. Roppant figyelmes a kölcsönzőstől, és nekünk is sokkal kényelmesebb volt így, de az elszámoláskor kiderült, hogy lényegesen többet vontak le, mintha magunknak intéztük volna a fizetést.

Nem ritka a buszmegálló az autópályán

  Hiába az igyekezet, orbitális dugót fogtunk ki egy baleset miatt. Fél órát álltunk egy helyben, amikor elkezdett mocorogni a sor. A sofőrök türelmesen vártak, nem volt leállósávban előzés, vagy más paraszt reakció. Ha már itt tartok, megosztanám azt az észrevételemet, hogy mennyire kulturáltan vezetnek Chilében, de még Argentínában is az autósok. Az előítélet azt diktálná, hogy latin temperamentumuk miatt, az itteniek folyton dudálnak, tolakodnak, ha kell, ha nem, ahogy teszik ezt arab vagy távol-keleti országokban. Hát nagyon nem... Legtöbbjük még a zebránál várakozóknak is megáll, elsőbbséget adni. Respect.
  Utunk a híres Casablanca-völgyön keresztül vezetett, ami az egyik legismertebb szőlőtermesztő vidék. Cabernet Sauvignon-juk messze földön híres, de az igazi kuriózum a Carmenére szőlő, amely ősi bordeaux-i fajta, de mivel egyedül itt élte túl a filoxéravészt, és rendkívül jó feltételekre talált Chilében, szinte már az ország saját fajtájának mondható. A vicces az, hogy a chilei borászok sokáig azt hitték, Merlot-t termesztenek, aztán a kilencvenes években egy francia borász rájött, hogy az bizony a náluk rég kipusztult Carmenére. „A fajta sötétebb, vastagabb, érettebb bort ad a merlot-nál, gazdagabban fűszeres, kávés ízekkel.” írja a Borászportál. Ezzel együtt, nekem csalódást okozott a látvány. Jártál már Tokajban vagy a Villányi borvidéken? Na, hát ezt tök más. Kopasz hegyek között elvétve láttunk egy-egy ültetvényt, és amikor fel akartuk keresni a híres borászatok székházát, bezárt kapukat találtunk.

  Sikerrel jártunk viszont Santuario de Lo Vasquez templománál. Egy 1854-ben épült kápolna az 1906-os földrengésben teljesen megsemmisült, de egy Mária szobrot tartó oltár sértetlen maradt. A szobor csodával határos megmenekülése zarándokhellyé tette a kis falut, és a kápolna helyére egy templomot építettek. A korai órákban kevés látogatóval találkoztunk, de a bejárat előtti szuvenírüzletek számából arra következtetek, elég felkapott lehet a hely. A közeli útszakaszt önkéntes parkolóőrök vonták hatalmuk alá. Ez azt jelenti, hogy hivatalosan nem kell fizetni, de jobban teszed, ha adsz néhány pesót. Mivel a mi nénink nem volt erőszakos, csak odasündörgött, hátha leesik neki valami, utólag kezébe nyomtam egy ezrest (400 Ft), így mindketten boldogok voltunk.

  Az út egy fennsíkról közelíti meg Valparaisót, így először a hegyoldal tetején álló, La Sebastiana villához navigáltam az autót. A szűk utcában áll ugyanis Pablo Neruda, Nobel-díjas költő egykori háza, ami ma múzeumként működik. Neruda bácsi kicsit komcsi volt, a Lenin-békedíj büszke tulajdonosa, de a naív, idealista fajtából, aki őszintén hitt benne, hogy a szocialista rendszer működőképes. Az irodalmi Nobel-díjat (1971) pedig szerelmes verseiért kapta. Mindez nem mentette meg attól, hogy a puccs után a katonai hunta végezzen vele. Négyszintes házát sikerült eredeti állapotában megőrizni, úgyhogy most bárki megnézheti, aki áldoz erre 9500 pesót. Ez volt tartózkodásunk legmagasabb összegű múzeumi belépőjegye, de hát egyszer élünk, nem igaz? Two tickets please!

Ezt a panorámát én is elfogadnám a hálóban

  Valparaiso óvárosát, ami a kikötő köré összpontosul, úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas romkocsmát. A lepukkant épületek adottak, hát pingáljuk ki színesre, akasszunk rá díszeket, és máris ráfoghatjuk, hogy ez művészet. Kétségtelenül megvan a hangulata, és nem olyan, mint a Kazinczy utca környéki buli negyed, hanem inkább a hippi-korszak Amerikájára emlékeztető, laza, fiatalos életérzés fogja el a látogatót a sok utcai kézműves és hangulatos kávézó láttán. Nem is bírtuk ki, hogy ne üljünk be egy tapas bárba megkóstolni, hogy az ő pisco sourjuk felveszi-e a versenyt a korábban elfogyasztottakkal. Az autót már korábban letámasztottuk a kikötő közelében, és gyalog indultunk a kanyargós utcákon, hogy felfedezzünk néhány gyöngyszemet a több ezer graffiti közül, ami az óváros arculatát meghatározza. Állítólag maga, Pablo Neruda hozta divatba a falfirkát, amikor a negyvenes években hazatért Mexikóból, ahol konzulként kereste meg a betevőre valót. Elhívott néhány mexikói művészt magával, akiket helyiek követtek, és a város vezetése belátta, hogy amit csinálnak, az inkább használ a városképnek, mint rontja. Ha egyáltalán volt akkoriban városkép koncepció, mert ez az épületek elhelyezkedésén nem látszik meg. Hogy stílszerű legyek: költői az összevisszaság.

Valparaiso jellegzetes, zöld trolibusza

  Hogy kíméljük az ízületeinket, lépcsőzés helyett gyakran választottuk a város tizenöt siklójának (ascensor) egyikét. Filléres tétel, (40 Ft) és jó móka. A Paseo Atkinson utcán keresztül elértük a Palacio Baburizzát, ami egy százéves, szecessziós épület és a Szépművészeti Múzeumnak ad otthont. Majd egy újabb siklón leereszkedtünk a Plaza Sotomayorra. A főtér felső végében álló kék épület a Chilei Haditengerészet Főparancsnoksága, az 1886-ban átadott emlékmű pedig Arturo Prat fregattkapitányt és hős tengerészeit ábrázolja.
  Hulla fáradtan visszatámolyogtunk az autóhoz, és annak segítségével jártuk be a modern városnegyedet. Felkerestük az útikönyvek által is megemlített virágórát, majd elindultunk északi irányba, a homokos strandok felé. Készültünk fürdőruhával, hátha megmártózhatunk a Csendes-óceán habjaiban, de a Humboldt-áramlatnak köszönhetően 17 fokos volt a víz. Kata csalódottan jegyezte meg: mire mennek a világ leghosszabb tengerpartjával, ha strandolásra alkalmatlan?

Puerto Montt

  A ma 250 ezres várost német bevándorlók alapították 1853-ban, és nevét az éppen regnáló chilei elnökről kapta hálából, hogy letelepedési engedélyt adott nekik. Nem voltak szerencsések azok a modernkori telepesek, akik 1969-ben a környék lakatlan vidékein házat építettek maguknak, és gazdálkodni kezdtek volna, ugyanis egy rendőr kommandó támadta meg őket felgyújtva házaikat és több embert lemészároltak. Nem csoda, hogy az akkor hatalmon lévő elnök és pártja elveszítette a következő választást. (Nem bírom megállni, hogy ne szúrjam közbe, hogy volt a mi rövid demokráciánkban is olyan idő, amikor néhány gumilövedék okozta sérülés után megbukott a hatalom. Ma már ezt elképzelhetetlennek tartom.)
  A régió a világ harmadik legnagyobb lazactermelője, de azért ehhez gyorsan tegyük hozzá, hogy norvég cégek is gazdálkodnak a part menti vizekben, ami jócskán feljavítja a chilei statisztikát.

  Maga a város nem túl érdekes, nem úgy a környéke... Ezúttal egy helyi utazási iroda segítségét vettük igénybe és egy buszos túra keretében ellátogattunk a közeli Osorno vulkánhoz. Az út a Llanquihue-tó partján vezetett, ami az ország második legnagyobb tava a maga 330 négyzetkilométerével. Ennek a fél Balatonnyi víznek a mélysége helyenként eléri a háromszáz métert, ezért hiába sütött hét ágra a nap, nyár végén is csak 17 fokos volt a víz hőfoka. Ennek ellenére, láttam néhány vállalkozó szellemű HVCS-t (helyi vagány csávó) aki megmártózott benne. Lehet, hogy olyan német bevándorlók leszármazottai, akik az NDK dermesztő tengerpartjain edződtek.
  A tó keleti csücskétől kezdődik a Vicente Pérez Rosales Nemzeti Park, melynek egyik látványosságánál megálltunk. A Saltos de Petrohué vízeséshez kiépített ösvény vezet, melynek végén egy kilátópontról csodálhatjuk meg a rohanó folyót és a némán asszisztáló hegyeket. Sokat emelt volna a hely élvezeti értékén, ha nem fogunk ki olyan időszakot, amikor több turistabusz érkezik, kíváncsiskodókkal elárasztva a környéket.

  Az Osorno lábához meredek szerpentinen hajtottunk fel, majd megálltunk a nyáron is működő sífelvonó alsó végállomásánál. Mérlegelve a sort és a menetidőt, nem kockáztattuk meg, hogy esetleg lekéssük a buszt, ezért inkább egy kisebb túrát tettünk a hegyoldalon, bokáig gázolva a vulkáni tufában. (Csak mazsolák gyalogolnak kitaposott úton.)
  A visszaúton az idegenvezetőnk, Patricio szórakoztatott minket, és mint autentikus Puerto Montti, válaszolt a kérdéseinkre, így sok mindent megtudtunk egy átlagos patagóniai család életéről. A nap hátralévő részét Puerto Varasban, a Llanquihue-tó Siófokán töltöttük. Bár az üdülővároson kétségtelenül látszott, hogy puccosabb ingatlanoknak ad otthont, úgy döntöttem, hogy nem veszek itt nyaralót.

  Hajóval folytattuk utunkat Patagónia déli hegyláncai felé, ami nem a leggyorsabb, de talán a legpraktikusabb. A víz felől ugyanis egészen más látványt nyújt egy fjord, nem beszélve arról, hogy egyes gleccsereket nem is lehet másképp, csak a tenger felől megnézni.

Castro, Chiloé-sziget


  Castro Chile harmadik legrégebbi városa.  A spanyolok 1567-ben indítottak hadjáratot a Chiloé-sziget meghódítására, és miután leigázták annak lakóit, várost alapítottak. 1594-ben már 8000 lakosa volt, többségük földműves. A XVII. század közepéig a várost többször kifosztották holland kalózok, mígnem 1767-ben levált a Spanyol Birodalomtól, és a perui alkirályság közvetlen alattvalója lett. Az 1837-es földrengés elpusztította, és megindult az elvándorlás. Igazából csak 1912 után kezdett újból fejlődni, amikor megépült a vasútvonal. Az 1960-as földrengés és szökőár után megtorpant a fejlődés, lakosainak száma 7000 főre csökkent. Ma nagyjából 40 ezer lelket számol Castro, agglomerációval együtt.

Sógoréknak mennyit kellett autózni, hogy ideérjenek?

  Hajónk egy hangulatos fjord végében kötött ki. A kikötőből egy meredek utca vezet fel a központba, ahol csupán egyetlen említésre méltó épületet találtunk, egy tarkára festett, fa katedrálist. A Plaza Armas téren álló Iglesia de San Francisco néhány hasonló fatemplommal egyetemben az UNESCO világörökség részét képezik. Újra és újra elcsodálkozom, mire lehet begyűjteni ilyen titulust. Azon kívül, hogy jóval nagyobb, mint az Erdélyben is szép számban megtalálható fatemplomok, semmi különöset nem találtam benne. Persze, hogy fából építkeztek, az volt kéznél. A szigetet még most is fenyő, és cipruserdők borítják. Viszont, hogy ellenálljon az időjárás viszontagságainak, kívülről az egészet bádoglemez fedi, amit kanárisárgára festettek. Ez még nem is lenne tragédia, de lila bádoglemez fedi a tetőt, ami súlyos ízlésficamra utal.


  A városvezetés úgy látszik, nem talált jobb helyet a plázának, mert a messziről rozsdás gáztartálynak tűnő épületet a templomtól két sarokra, a családi házas övezet közepén húzták fel. Látványával uralja a domboldalt, és nem jó értelemben. Ettől függetlenül bementünk körülnézni, és egészen színvonalas üzleteket találtunk benne és egy KFC-t, ahol gondoltuk, gyorsan megebédelünk. Csakhogy a „gyorsétterem” személyzete nem így gondolta. Miután túljutottunk a nyelvi nehézségeken, és tisztáztuk, mit szeretnénk rendelni, azon problémáztak, hogy készpénzzel akarunk fizetni. Ki gondolná, hegy egy ilyen isten háta mögötti helyen, gondot okoz majd, hogy pesóval szeretnénk fizetni. Végül ez is megoldódott, és egy röpke fél óra alatt már el is készült a rántott csirkénk.


  Innen a partra ereszkedtünk le, ahol a palafito néven ismert, jellegzetes, cölöpökön álló házak állnak. Természetesen korántsem olyan tarkabarkán, mint ahogy a képeslapokon látszik, a szaturációt erősen megkoptatta az idő sós foga. Felkerestük még a parton elhelyezkedő Feria piacot, ahol „kézzel készült gyapjúszöveteket árulnak” – áll az útikönyvben. Gyakorlatilag poncsót kell elképzelni minden mennyiségben, és a szokásos kínai vackokat. Az egynapos látogatásba nem fért bele, hogy kirándulást tegyünk a Parque Nacional Chiloe területén, ahol oroszlánfókák mellett Pudoe (törpe szarvasokat) láthatnak a szerencsések.

Puerto Chacabuco, Coihaique

Ahogy haladtunk délre, előkerültek a pulóverek, aztán már a dzsekik is. Pedig az időjárásra igazán nem lehetett panaszunk, többet sütött a nap, mint nem, pedig Patagónia déli részén, és főképp a hegylánc nyugati oldalán, egy évben több mint kétszáz az esős napok száma. Csak hát jócskán elhagytuk már a Baktérítőt, és a sarkvidéki hideg akadálytalanul áramlik az Antarktisz felől. A települések is egyre ritkulnak, pedig a vidék csodálatos.

  Chacabucóban kötöttünk ki, ami egy ezerfős, meglehetősen unalmas falu. A legnagyobb épület a kikötőnél álló halfeldolgozó üzemcsarnok. Autóbérlésre nincs lehetőség, a látnivalók pedig messze, így aztán egy helyi vállalkozásnál fizettünk be egy egynapos kirándulást. Hatod magunkkal beszálltunk egy kisbuszba, és elindultunk az első város, Puerto Aisén felé. A Rio Simpson völgyében kanyargó országút egy miniatűr Golden Gate hídon vezetett át, ami Chile leghosszabb kötélhídja. Megálltunk egy vízesésnél, majd hamarosan megérkeztünk Puerto Aisénbe. Idegenvezetőnk akcentusán érezni lehetett, hogy német származású, ezért rá is kérdeztem, mióta lakik itt. A fiatal lányról kiderült, hogy már anyuka, és több mint tíz éve él Chilében. Szokásos sztori: itt kirándult, amikor összeismerkedett leendő férjével. A szerelemből házasság lett, de mivel a német állampolgárságot még így is macerás lett volna elintézni a fiúnak, úgy döntöttek, hogy Santiagóban telepednek le, ahol tárt karokkal várták az újdonsült arát. Angoltanárként helyezkedett el, és a nyári szünetben vállal idegenvezetői állást. Szemmel láthatólag szerelmese a környéknek, olyan áhítattal mutogatta a tájat. Mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, elmosolyodott és közölte, hogy a mostoha mamája (Berlinben) szintén magyar.

A fizetős parkolást aznap vezették be Coyhaique-ban.

  Dél körül érkeztünk Coyhaique-ba, (ejtsd: kojájkáj) a régió fővárosába. Egyike azon kevés chilei városoknak, ahol bármelyik évszakban eshet hó, de ezúttal megúsztuk a csapadékot. Céltalanul sétáltunk a takaros városka központjában, egy street food sátornál vételeztünk két sonkás sopaipillát. Gyakorlatilag egy bukta formájú lángost kaptunk, melynek közepében egy gépsonka-szelet tekergőzött. Amikor már jól belaktunk, akkor közölte kísérőnk, hogy a nap fénypontja egy hamisítatlan, német apfelstrudel lesz a főnöke házában. Nahát – gondoltam – ennyi náci-unoka él errefelé, de már el is szégyelltem magam korábbi tudatlanságomért. Német bevándorlók már az I. világháború után is érkeztek nagy számban, de speciel az utazási iroda tulajdonosa csak tizenhárom éve választotta lakhelyéül Patagóniát. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt – mesélte a főnökasszony –, aki már túl volt a negyvenen, amikor férjével a költözés mellett döntöttek. Hangulatos házat építettek maguknak egy vendégváró melléképülettel, ahol tényleg a saját készítésű almás pitéjével kínált meg minket, hozzá forró kávéval. 

Punta Arenas

  Punta Arenas a legdélebbi chilei város, a Magellán-szoros és Chilei Antarktika nevű régió székhelye. A százezres település a XIX. században indult fejlődésnek, amikor felvirágzott a kontinensek közötti, tengeri kereskedelem. A XX. század elején az aranyláz és a virágzó birkatenyésztés vonzotta ide a telepeseket. Főként orosz és horvát bevándorlók népesítették be a várost, akiknek utódai még ma is szép számban élnek itt.

  Délelőtt tíz órakor érkeztünk meg, amiről egy érdekesség jutott eszembe. Punta Arenas és régiójában 2017-óta egész évben nyári időszámítás van érvényben, az országban működő téli-nyári átállástól függetlenül. (Na, csak azért mondom, hogyha erre igény van, meg lehet oldani anélkül, hogy a többiekre várna a vezetés.)
  Első utunk a főtéren álló Magellán-szoborhoz vezetett. Leróttuk tiszteletünket egy szelfivel a portugál felfedező előtt, aki igencsak mostoha körülmények között indult el a Trinidad fedélzetén 1519 decemberében, hogy a dél-amerikai partok mentén átjárót keressen az ázsiai „Fűszer-szigetek” felé. Végül sikerült megtalálnia ezt a szorost, és ezzel ő lett az első, aki körbehajózta a földet. Az-az csak majdnem, mert a mai Fülöp-szigeteken kisebb nézeteltérésbe került a helyiekkel, akik lemészárolták szegényt. De hajója valóban célba ért Sevillában, Elcano irányítása alatt, amiről készült egy jó kis filmsorozat, Túl a látóhatáron címmel.

  A tér hatalmas fái között átsétáltunk a sarkon álló Sara Braun palotához. A Belle epoque (századforduló) virágkorának egyik legkiemelkedőbb építészeti ékköve a régióban. Építése 1899-ben fejeződött be, és egy magas rangú hölgynek, Mrs. Sara Braun Hamburguernek volt a rezidenciája. A kulturális örökség megőrzése érdekében 1981-ben nemzeti műemlékké nyilvánították.
  A lett származású Sara Braun szülei még a XIX. század végén menekültek Dél-Amerikába a sorozatos, orosz pogromok miatt. Az öreg Braun hamarosan egy hajózási társaság igazgatója lett. Mit tesz isten, a tulajdonos, portugál hajómágnásnak megtetszett az akkor huszonöt éves Sári, és feleségül vette. Csakhogy a régió legnagyobb munkaadója öt év múlva meghalt, így feleségére maradtak cégei és földbirtokai. Az asszony viszont, ambiciózus teremtés lévén, tovább fejlesztette a vállalkozást, és a birkatenyésztésbe is belekóstolt. Anyagi erőfölényével (vissza)élve, monopóliumot szerzett a régióban, ami az egész ország kereskedelmére hatással volt. A cégóriás egyre nagyobb területet hasított ki Tűzföldből, kiszorítva ezzel élőhelyükről az őslakos indiánokat. Miután az agresszív birkatenyésztés miatt megfogyatkozott a guanako (lámaféle), ami az indiánok fő tápláléka volt, azok az éhínség okán, elkezdték lopkodni a juhokat. Ekkor a cégtársaság engedélyt kért és kapott a chilei kormánytól, hogy eltávolítsa az őshonos lakosságot a területről. Ezt úgy oldották meg, hogy egyszerűen kiirtották őket. (Figyelem, már a XX. században járunk!)

  Az, hogy Sara Braunra nem kizsákmányolóként emlékeznek vissza az emberek, annak köszönhető, hogy élete második szakaszában nem a vagyona gyarapítására koncentrált, hanem társadalmi problémákat igyekezett megoldani. Házakat építtetett a dolgozói családjának, és fakivágási jogot adott, hogy fűteni tudják otthonukat. Menhelyeket alakított ki, és iskolákat patronált. Az ő nevével fémjelzett alapítvány, mind a mai napig ösztöndíjjal támogat arra érdemes tanulókat.
  Ellátogattunk a róla elnevezett temetőbe is, ahol kriptát emeltek neki. Az üzletasszony méltó utódai kihasználják az útikönyvek gerjesztette érdeklődést, és 5000 pesóra húzzák le a gyanútlan látogatót. Ezért a pénzért kaptunk egy térképet is, hogy könnyen megtaláljuk az érdekes sírhelyeket. A térképről az is kiderült, hogy külön parcellája van az itt élt angoloknak, horvátoknak és hogy az indiánokat még holtukban is szegregálják, a temető legvégébe temetve őket.

  Nem messze a temető bejáratától áll a Patagóniai juhász szobra (Monumento al Ovejero), amit képtelenek voltunk önmagában lefényképezni, mert egy kínai csoport kisajátította. Mindegyikük telefonjával kellett fényképezni egyenként őket, majd viszont. Aztán csoportkép, végül párokról is külön-külön. Miért gondolják az emberek, hogyha beállnak egy műalkotás elé, akkor az emeli a fotó értékét? Dicsekedni az Instán meg elég lenne egy kép is. Vagy nem? Ezt már soha nem fogom megérteni...
  Létezik egy múzeum a város északi végében, ahol Magállán hajójának mérethű mását állították ki, de ezt kihagytuk, inkább visszasétáltunk a főúton a központ irányába. Útba ejtettük Maggiorino Borgatello múzeumot, ahol egész jó kis helytörténeti kiállítást hoztak létre, potom öt dollárért, és a Museo Regional de Magallanes-t, amit zárva találtunk.

Patagóniai gleccserek

  Akárcsak a norvég partokat, Chile déli részét is hasonló fjordok, öblök és hatalmas hegyek teszik vadregényessé. Utunkat a Horn-fok felé, kisebb, nagyobb szigetek közt szlalomozva tettük meg, néha egészen szűk csatornákon navigálva. Az időjárással dacolva (5-10 fok, erős szél) a nap nagy részét a fedélzet korlátjánál töltöttük. Bámultuk a lakatlan vidéket, az érintetlen erdőket. Hajónk mellett néha megjelent egy kíváncsiskodó delfin vagy távolabb egy komótosan úszkáló bálnaraj. Távcsövünket a lapályos partszakaszokra szegeztük, hátha sikerül egy fókát vagy pingvint elkapni, mert ezen a részen már előfordul mindkettő. De az igazi látványosság a gleccserek.

  Az Amalia (vagy El Brujo) egyike a leglátványosabb jégfolyamnak. Több száz méter széles, fehér nyelvét a tengeröbölbe nyújtja, mint aki azt mondja: beee, hiába teszitek tönkre a klímát, én még mindig kitartok. A leváló jégdarabok között egészen közel merészkedtünk a széléhez, ott éreztem csak igazán roppant méretét.
  Félórás fotószünet után folytattuk utunkat újabb csatornákon át, ha lehet, még inkább drámai hegyvonulatok és vízesések között, míg elértünk egy másik gleccsert. Itt már egymást érik a nemzeti parkok, annyi a szemet gyönyörködtető látvány. (Feltéve, ha nincs köd, ami elég gyakori errefelé.) A völgyekben előretörő gleccsereket a felfedező nemzetek előtt tisztelegve, országukról nevezték el. Talán mind közül a leglátványosabb a Ventisquero Italia. A több ezer éves jégmező nyáron összezsugorodik, és kilátszik alóla a lecsiszolt sziklatömb, melyen az olvadó jég könnyzuhataga, mintegy önmagát siratva hullik a tengerbe.

  A Beagle-csatornán hajóztunk a kontinens déli csücske felé, továbbra is festői környezetben. A csatornát 1830-ban nevezték el a HMS Beagle térképészeti hajóról, ami Charles Darwin angol természettudóst vitte ötéves felfedezőútjára. A híres kutató ugyanezekben a lenyűgöző hegyekben és gleccserekben gyönyörködött. Ő talán még találkozott yamana indiánokkal, akik az utolsó túlélő őslakosai voltak Tűzföldnek. Az itt élő nomád törzseket vagy a gyarmatosítók kardja, vagy az általuk behurcolt fertőzések tizedelték meg. Később összefogdosták az apró termetű, fura tekintetű embereket, hogy európai cirkuszokban mutogassák őket, majd végül asszimilálódtak. Cristina Calderón, az utolsó ember akinek minden felmenője yamana indián volt, 2022. februárjában halt meg.

  Chilei kalandozásunkat a Horn-fok kies szigeténél fejeztük be, ahol csupán egy ház áll, a világítótorony őrének és családjának a lakóhelye. A fok eredeti neve "Kaap Hoorn" volt, amelyet egy holland felfedező, Willem Schouten adott szülővárosáról még a XVI. században. Az elnevezést az angol és a spanyol nyelv is átvette, de mindkét nyelvben mást jelent (az angolban "szarv", míg a spanyolban "tűzhely".)
  A chilei haditengerészet emelt még egy négy méter magas, üvegszálból készült világító-tornyot is a szigeten, amelynek fénye állítólag 23 kilométerről is látható. Hajónk az argentin Ushuaia városában kötött ki, ami a föld legdélebbi városának mondhatja magát. Innen indul az legtöbb expedíció az Antarktiszra, ami ma már nem is annyira elérhetetlen úti cél, mint gondolnánk.

Még több fotó itt.



2024. március 11., hétfő

Paraguay

Egyhónapos dél-amerikai utazásunkba belefért volna, hogy néhány napot eltöltsünk a Magyarországnál négyszer nagyobb, trópusi országban, de minél többet olvastam a helyről, annál kevésbé éreztem szükségét, hogy szűkre szabott nyaralásunkból több napot áldozzak rá.
  A Magyarországnál négyszer nagyobb ország alig több mint hétmillió lakosának nagy része a kontinens legszegényebbjének mondhatja magát. Ennek oka lehet, hogy nincs tengerpartja, (de még síparadicsomai sem), értékes ásványi kincsei, és ami a turizmus szempontjából leginkább lényeges: kevés a természeti és épített látványosság. Elmaradottságuk okozója lehet még, hogy a huszadik században többnyire diktátorok irányították az országot, akik többször háborúba kényszerítették a népet. Viszont az Iguazú-vízesésnél eltöltött hétvégénkbe belefért, hogy átugorjunk a hármas határ túloldalán elterülő, második legnagyobb paraguayi városba.

Ciuidad del Este

  Argentínában bérelt autónkkal először Brazíliába kellett belépnünk, mert csak onnan közelíthető meg a Paraná-folyó túloldalán fekvő város. Az új hídhoz vezető utat még csak most építik mindkét oldalon, így maradt az egyetlen közúti megközelítési lehetőség, a jó öreg Nemzetközi Barátság Hídja. Miután a Ciuidad del Este szabadkereskedelmi övezet, ráadásul Paraguayban 10-20 százalékkal olcsóbbak a műszaki cikkek, meglehetősen élénk a forgalom a hídon. Seftelők, ingázó vendégmunkások (és kíváncsiskodó turisták) tolonganak a kétszer kétsávos úton, de miután egyik oldalon sem zaklatják az autósokat holmi útlevél felmutatásával, viszonylag gyorsan átértünk.

  A város egyik legnagyobb látnivalója az Itaipu-gát. A világ egyik legnagyobb vízerőműve 1984-ben kezdte a termelést, és 2016-ban már több mint 103 millió kWh-t termelt. Éves energiatermelése a Három-szurdok-gátéval vetekszik. Ez az egyik legdrágább műtárgy, amelyet valaha ember épített. A projekten 40 ezer ember dolgozott 16 évig. Brazília és Paraguay (a gazdasági érdek miatt) felül tudott kerekedni százéves ellenségeskedésén, és most az erőmű 27 millió háztartásnak fedezi az energiaigényét. Ingyen látogatható, de csak délután háromig. A látogatóközpontból busszal viszik a népet egy kilátópontból, ahol, ha szerencsénk van, éppen nyitva találjuk a túlfolyót.

  A másik nagy durranás egy vízesés a város déli végénél. A Saltos del Monday bárhol a világon óriási szenzáció lenne, de 20-30 kilométerre az Iguazútól esélye nincs. Pedig a kis Monday-folyó is tud nagyot esni, ha akar, amit személyesen is megtapasztaltunk. A délutáni órákban már egy autó sem állt a parkolójukban, már azt hittem, bezártak. Bizonytalan léptekkel nyitottam ki a szuvenírbolt ajtaját, ahol aztán megtaláltam a pénztáros lányt. Úgy nézett ránk, mintha adóellenőrök lennénk. Közölte, hogy 12 amerikai dollár a belépőjegy és közben egy tableten mutatta, mire számítsunk. (Távozás után nincs reklamáció.) Lesétáltunk a folyópartra, ahol csak a hang sejtette, hogy itt nem egy szalajka-völgyi fátyolvízesés csordogál. A kilátópontról aztán elénk tárult a 120 m széles és 45 m magas zuhatag. A vízoszlop aljára egy lifttel lehet lejutni, amiért külön 4 dollárra lehúztak, de megérte. Ott lehetett igazán érezni a súlyos víztömeg erejét.

  A város érezhetően lepattantabb, mint a brazil oldalon lévő Foz, de azért nem tűnt annyira csórónak. A hipermarketben minden kapható, a kínai áruházban meg még annál is több. Talán csak az őgyelgő suhancok és a rosszarcú kéregetők borzolják jobban a látogatók idegrendszerét. És, ha már az arcoknál tartok, el kell, hogy mondjam, amit a Wikin olvastam: a lakosság 95 százaléka mesztic. A hódítók régi hagyományukkal ellentétben, itt nem irtották ki az őslakosokat, és feltehetően a guarani indiánlányok sem lehettek csúnyák... Mindenesetre szimpatikus, hogy az ország lakosságának nagy része a spanyol mellett beszéli a guarani indiánok nyelvét is. Sőt, még a pénzüket is így hívják.
  Ebben a városban jelentős még az arab kisebbség is, akik itt ragadtak, miután segítettek felépíteni az erőművet. Aztán, ha már benne voltak az építkezésben, felhúzták maguknak az Alkhaulafa Al-Rashdeen mecsetet, bizonyítva a keresztényeknek, hogy békés népek, és nincs közük a terrorizmushoz. Állítólag burkolásnál Szaúd-Arábiából importált köveket is felhasználtak.

  Megálltunk még a városi könyvtárnál, mert a Tripadvisor feldobta, mint látványosság. Valójában csak a története érdekes: miután a város kinőtte a központ közelében lévő repülőteret, bezárták és a főépületet alakították át könyvtárnak.
  Volt egy olyan tervünk, hogy estig még csoszogunk egyet a belvárosi árusok bódéinál, de hat körül már szinte mindegyik bezárt, ráadásul a határnál gigantikus dugó kezdett kialakulni, úgyhogy jobbnak láttuk még világosban elhagyni ezt az érdekes települést. A hídon aztán kiderült, a torlódás egyik oka, hogy motorosok járnak oda dumcsizni, fittyet hányva a hídon parkolásról szóló KRESZ szabályoknak. Könnyes szemmel vettünk búcsút Paraguaytól, kicsi az esély rá, hogy valaha is visszatérünk.


2024. február 14., szerda

Argentína

 Buenos Aires

Reggel érkeztünk meg a 13 milliós argentin főváros nemzetközi repülőterére (EZE). Jól felkészültem, hogy milyen módon lehet bejutni a központba, mégis volt egy kis keresgélés a reggeli nyüzsgésben, ezért most közszolgálati jelleggel leírom a lehetőségeket. Vonat nincs. Hátizsákos turistáknak opció lehet a helyi BKV 8-as járata, ami nevetségesen olcsó. Hátránya, hogy bőröndökkel elég macerás lehet felszállni, több mint egy óra az út befelé, és kell, hogy legyen nálunk feltöltött metrókártya (erről majd később írok), amit nem tudom, hogy be lehet-e szerezni a repülőtéren. Másik megoldás a Tienda León társaság (helyi Volán) reptéri transzferbusz járata, ami kb. félóránként indul, és elférnek benne a legnagyobb kofferek is. 13 USD, és elfogadják az amerikai valutát. Ez azért fontos, mert a reptéren csak nevetséges árfolyamon lehet pesót váltani. (Erről is írok majd.) Hátránya, hogy két különböző buszvégállomásra viszi csak be az utasokat, ahonnan még el kell jutni valahogy a szállásig. Végül marad a jó öreg taxi, ami kb. 40 dollárért elvisz a szállodánk elé. Nyilván ez a legkényelmesebb, és három főtől még gazdaságos is, de a taxik többsége elég kicsi, ha hárman vagyunk, nem biztos, hogy beférnek még a csomagok is. Ráadásul a sofőrök nem mindig hajlandóak bekapcsolni a taxamétert, ilyenkor alkudozni kell, és persze angolul egyikük sem tud. A lényeg, hogy az utaskijáróban ajánlkozó vállalkozókkal biztosan nem szabad szóba állni, mert annak súlyos lehúzás lesz a vége (még Ferihegyen is).

 
  Mindhárom közlekedési eszközt könnyű megtalálni: csak egyenesen kell törtetni úgy száz métert a kijárattól a parkoló felé vezető járdán, és rögtön meglátjuk az állomásokat egymás mellett. Mi a Tienda León társaságot választottuk. A jegyeket már a reptéren is meg lehet vásárolni ott, ahol az autókölcsönzők nyomulnak, de a buszmegállóban is van egy bódéjuk. Felszálltunk a Madero terminálra induló járatra, miközben segítőemberek bepakolták alulra a csomagokat. A társaság honlapján az áll, hogy fejenként egy bőrönd fér bele az árba, de nem témáztak azon, hogy még két kisebb kofferünk is van (cabinbag). Kb. negyven perc alatt értük el a belvárosi végállomást. Szándékosan úgy kerestem szállást, hogy ötszáz méteren belül legyen ettől a ponttól, mert ennyit még elrángatom a húzóbőröndöt. Nem kalkuláltam bele a szintkülönbségeket, így végül sikerült diszkréten átizzadt ingben beállítani a recepcióra.
  A téli göncöt sortra és pólóra cseréltük, majd nekivágtunk a város felfedezésének. Elsőként a pénzváltásról kellett gondoskodni, ezért a Florida nevű sétálóutca felé vettük az irányt, mert ott lehet legjobb áron pesót vásárolni.


  Az évek óta húzódó argentin gazdasági válságban, az unortodox monetáris politikának köszönhetően kétféle dollárárfolyam alakult ki: a hivatalos és a „kék”, ami nálunk feketének becéztek. Egy hónappal ezelőtt, még a dupláját adták a Florida utcai pénzváltók a bankokhoz képest, de most jött ez a láncfűrészes elnök, és első reformintézkedése az volt, hogy lefelezte a peso értékét a dollárhoz képest. Csakhogy megmaradt a hatósági árfolyam, és vele együtt a vágtató infláció is, ezért a kék dollár biznisz továbbra is dübörög. Most éppen nyolcszáz peso helyett 1180-at kaptunk 1 dollárért. Kicsit aggódtam, hogy fog működni ez a gyakorlatban, de felesleges volt. A Calle Floridában szinte minden sarkon kiabál egy ember (pedig elvileg illegális), hogy „cambio-cambio”. Kiválasztottam egy szimpatikus külsejű hatvanas urat, aki kérdésemre ˗ How much? ˗ már kapta is elő a számológépét és mutatta az árfolyamot. Miután bólintottam, hogy megfelel, egy kapualjba kísért. (Izgi, mi?) Benyitott egy ajtón, ahol egy „rendes” pénzváltófülke fogadott vastag ablaküveggel, pénzszámoló masinával, csak arab szempár helyett egy latin tekintetű fickó számolta le a bankókat. Minimális procedúra, de megéri, mert a kártyás vásárlás külföldi kártyával nem mindenhol működik, és 20-25 %-kal többe fog kerülni minden.
  Kék árfolyamon váltva Argentína kifejezetten olcsó ország bármelyik nyugat-európaihoz képest, de még egy magyarnak is barátiak az árak.

  És akkor most belevágnék a kötelező (tehát unalmas) részbe, de ígérem, sokkal tömörebben írok a látnivalókról. Elsőként az 1858-ban megnyílt Café Tortoniba látogattunk el. Kisebb sor várakozott a kapuban, de hamar sorra kerültünk, és egy patinás asztal mellé ültettek, ahonnan jól belátni a több helyiségből álló kávézó nagy részét. A vendéglátóhely, amellett, hogy impozáns épület, még egy múzeumnak is beillik. Miután a XIX. század végén írók és költők kedvelt találkozóhelye volt itt, a relikviák többsége hozzájuk köthető, de találtunk fotót arról is, amikor Juan Carlos spanyol király vagy Hillary Clinton beugrottak ide egy kapucsínóra.

  Innen csak néhány sarokra van a Plaza de Mayo, a város ikonikus tere, amely nevét az 1811-es májusi, függetlenségi forradalomról kapta, és ahol megannyi tüntetés után, kormányok mondtak le. 1970 óta ide vonulnak ki azok az anyák, akik a katonai junta éveiben elvesztették gyermeküket, és szeretnék tudni, mi lett a sorsuk. A téren található műemlékek közül először a Cabildo múzeumba térünk be, ami a koloniális időszak utolsó emléke. (Ingyenes, de olyan is.) A tér sarkán álló timpanonos épület a Catedral Metropolitana 1836-ban felszentelt neoklasszicista templom. Itt nyugszik José de San Martin, az ország felszabadítója. Sírját díszőrség védi elég keményen, mert a kardjuk már kikezdte a velencei mozaikpadlót.
  A tér keleti végében helyezkedik el a Casa Rosada elnöki hivatal, a mindenkori, regnáló elnök munkahelye. Innen integetett egykoron Evita a híveinek, de osztotta az észt Maradona is ugyanarról az erkélyről, amikor a kormánypárt mellett kampányolt. Az épületben egy múzeum is található, ahol a régebbi elnökök személyes tárgyai láthatóak. Sikerült egy őrségváltást is elkapnunk, mielőtt tovább indultunk volna az új városrészbe.


  A Puerto Madero, egy viszonylag új negyede a városnak. A régi kikötő raktárait a kilencvenes évek óta fejlesztik, és mára egy hangulatos, modern része lett a városnak, felhőkarcolókkal és sétányokkal. Érdekessége, hogy minden utcának női neve van és a gyaloghidat, amin átjutottunk az öböl felett, Puente de la Mujernek, vagyis Nők hídjának keresztelték el.
  Most, hogy becserkésztük az „óvárost”, irány egy külső kerület, amit egy utazó sem hagyhat ki, aki Buenos Airesbe látogat. La Boca, a Boca Juniors pályának is otthont adó városrész. Ehhez azonban buszra kell szállni. Ügyes megoldás, hogy a széles sugárutakon, a buszsávot és ezzel a megállókat is, az úttest közepére tették, (nagyjából úgy, mint nálunk a villamosokat) és a hosszú járdaszigeten elcsúsztatják a különböző buszjáratok megállóit, amit feliratokkal jeleznek. Ennek ellenére, nem árt, ha integetéssel jelezzük a sofőrnek, hogy szeretnénk felszállni, mert hajlamosak továbbrobogni, ha nincs leszálló. Felkészülten vártam a 33-as buszt, és tudtam, hogy a metrókártyán kívül készpénzzel is lehet fizetni a sofőrnél. A gond csak az volt, hogy ő nem tudott erről. (Biztos nem olvassa okos magyar bloggerek bejegyzéseit.) Le kellett szállnunk a buszról, és keresni egy lottózót, vagy egy metrómegállót, ahol beszerezhettük a SUBE kártyát. Végül az egyik földalatti megállóban találtunk egy kasszás Erzsit, akitől vettünk egy kártyát kb. 800 forintért, és töltöttünk rá 2000 forintnak megfelelő pesót, merthogy ketten is tudunk használni egy kártyát. Egy kicsit túlbiztosítottam magunkat, mert olyan olcsó a buszjegy, hogy a fele még mindig rajta van. (Ha a közeljövőben készülsz Buenos Airesbe, megkaphatod a kártyámat ingyé, csak írj!) Felszálláskor be kell mondani egy megállónevet a sofőrnek, ő pötyög valamit a gépén, majd int, hogy tartsd a kártyádat a leolvasóhoz. Mivel ketten voltunk, a procedúrát kétszer kellett végrehajtani. (Többi utas addig szépen vár.) Még a leghosszabb táv sem került egy dollárnál többe.

  12 megállót mentünk és leszálltunk a La Boca szívének számító El Caminito utcánál. (Nem összetévesztve az El Caminóval, ami egy kicsit nagyobb séta.) Az ötvenes években egy helyi művész felélesztette a szegény negyed korábbi hangulatát és a rozoga deszkaházakat élénk színűre festette. Ki gondolta volna, hogy ilyen olcsón is lehet csinálni. Húsz éve jártam erre, és azt kell, hogy mondjam, semmit nem változott a környék, csak Maradona helyett már Messi papírmasé integet az erkélyekről. Sokkal több a turiszt is,de a hangulat remek, és kaják finomak. Az utca végétől két sarokra álló Estadio La Bombonerát kicsit ráncba kapták azóta, és a stadion melletti járdát helyi sztárok kőbevésett lábnyoma díszíti. Az mondjuk beszédes, hogy sötétedés előtt még az összes turista lelécel, emiatt aztán a szórakozóhelyek is bezárnak, és elnéptelenednek az utcák.

A párnázott utcai pad 100% beton

  Másnap a belváros északi felében tettünk sétát, ezért a Florida utcán felfelé indultunk el. A kora reggeli órákban rengeteg csöves húzza még a lóbőrt kapualjakban és a legelképesztőbb helyeken. A fura, hogy ezek nem öreg alkeszek, mint nálunk, hanem harmincas, negyvenes elhanyagolt külsejű férfiak, és hát nem kizárt, hogy némelyikük drogos.
  Az első említésre méltó épület a Centro Naval, a Córdoba utca sarkán. A jachtklub bejárata igencsak csicsás. (Tanult emberek ezt beaux-arts-nak mondják.) A következő háztömbben egy áruház bújik meg a szerény bejárat mögött, de érdemes beugrani, mert az 1890-ben épült bevásárlóközpont mennyezetén egy freskót is megcsodálhatunk.
  Az utca vége a Plaza Martin parkban végződik, melynek fő ékessége a Torre de los Ingleses óratorony, de híres még a szélén álló, enyhén ronda lakóház is. Az Edificio Kavanagh 1930-ben épült, és 120 méteres magasságával egy darabig Dél-Amerika legmagasabb háza volt. A park közepén találtuk a Monumento a los Caidos en Malvinas, a Falkland(Malvin)-szigeteken zajló háború 649 argentin áldozatának állított emlékmű. Korábban már írtam erről a villámháborúról, most argentin nézőpontból tennék hozzá egy megjegyzést. Annak idején a lakosság úgy fel lett hergelve, hogy az a néhány sziget, ami egyébként alig alkalmas emberi életre, márpedig Argentínához tartozik és kész, hogy ezt a mai napig képtelenek elengedni. Ez abban nyilvánul meg, hogy táblákon hirdetik az utak mentén, a buszok oldalán és lépten-nyomon az egész országban, hogy „Malvin-szigetek Argentína része”. Kicsit szánalmasnak érzem ezt a kampányt, olyan, mintha nálunk azt hirdetné valaki óriásplakátokon, hogy Magyarország a magyaroké.


  A Palacio San Martin és a Circulo Militar paloták mellett elhaladva lyukadtunk ki Retiro negyed legnagyobb bevásárlóutcájába a Santa Fe-re. A Florida strasszén még visszafogtam magam, és nem ecseteltem, mennyire lepattant az egész utca, mert azt hittem, hogy majd itt találom meg azokat a butikokat, ami miatt Buenos Airest egyesek Dél-Amerika Párizsának neveznek, de hát nagyon nem. Az útikönyv szerint ez lenne a színházi negyed. Lelki szemeim előtt orfeumok és kávéházak elegáns képe lebegett, de csak szedett-vedett kirakatok látványa és jó néhány, végleg bezárt üzlet poros bejárata fogadott. Amikor már azt hittük, hogy sok kilométer gyaloglás után találtunk egy színházat, kiderült, hogy az valójában könyvesbolt. Az Ateneo Grand Splendid 1919-ben még színháznak épült, de aztán válság, válságot követett, és az elszegényedett emberek visszafogták Thalia szentélyének látogatását, így be kellett zárni. 2000-ben viszont valaki rájött, hogy könyvre még van pénze a Buenos Airesieknek, és az egész kócerájból csinált egy könyvesboltot úgy, hogy a falakhoz nem nyúlt hozzá. A nézőtéren könyvespolcok sorakoznak, a színpadon pedig egy kávézó fogadja a könyvek szerelmeseit.


  Nem akarom azt a látszatot hagyni magam után, mintha nem is lenne színházuk az ittenieknek, ezért gyorsan kiemelnék kettőt, amit útba is ejtettünk visszafelé. A Teatro Nacional Cervantes 1921-ben épült, három teremmel rendelkező színház, amelyből a legnagyobb nyolcszáz személyes. Ennél is nagyobb a közeli Teatro Colón, ami a 2500 ülőhelyével sokáig a legnagyobb operaháznak számított a világon.
  A Július 9 sugárút másik látványossága (azon kívül, hogy a világ legszélesebb, belvárost átszelő útja) a 68 méter magas Obelisco. A műemléket 1936-ban építette a város, alapításának 400. évfordulójának emlékére. Azért itt, mert a város története során ezen a helyen vonták fel először az argentin zászlót (1812).

  Harmadik napunk a parklátogatások jegyében zajlott. A szállodánk recepciósa egy kulturált „maszek taxit” hívott nekünk a „Remise” rendszerén keresztül. Ez amolyan argentin Über lehet. Hogy mennyire legális, azt meg nem mondom. Nincs taxióra, van viszont szépen karbantartott, tiszta autó, és korrekt viteldíj a megadott célig. Valamivel drágább, mint az utcán ezrével cirkáló fekete-sárga taxik, de volt alkalmunk azokat is kipróbálni, hát mit mondjak... Akkor inkább a busz. Az, hogy világító szabadjelzővel sem állnak meg leintésre, már megszokhattuk Pesten is, de amikor végre egy megállt, abban sem volt köszönet. Kiböffentett valamit a sofőr (strandgatya és hawaii-ing kombóban), aztán mutatja, hogy a csomagunkat (két kisbőrönd) dobjuk nyugodtan az anyósülésre, ahol már ott hevert egy maté teáskészlet az elmaradhatatlan termosszal. Aztán betuszkoltuk magunkat a retkes hátsó ülésre. A Reimise embere segítőkészen nyitott nekünk ajtót, de ugyanúgy nem beszélt angolul. A portás segítségével végül megértettük vele mi a cél.

  A város talán leginkább látogatottabb nevezetessége a Recoleta temető. Nemcsak azért, mert számos híresség nyughelye, hanem mert kuriózumnak számít a világban egy ekkora kriptakomplexum. Ráébredt erre a helyi városvezetés is, és újabban belépőjegyet szednek a külföldiektől. A négydolláros beugró nem vészes, de amikor előhúztam a nemrég váltott pesókötegemet, közölték, hogy csak kártyával tudok fizetni (ami tudvalevőleg a legrosszabb kurzus). Még Norvégiában sem tapasztaltam ilyet, pedig ott már gyakorlatilag senki sem használ kápét, nemhogy ebben az országban, ahol döcög a bankrendszer. (A szállodánk nem fogadta el a MasterCard-ot csak a Visát, de volt olyan hely, ahol csak a hitelkártya működött, a betéti kártya nem.) Pechünkre kifogtunk két turistacsoportot, végül nagy nehezen odafértünk a Peron család sírjához, ahová természetesen Evita miatt látogatnak el a zarándokok. Eva Peron emlékét még mindig nagy becsben tartják az argentinok, olyannyira, hogy múzeuma is van, pedig sok olyan véleményt is hallani, hogy valójában egy felkapaszkodott színésznőcske, aki a bájait felhasználva jutott el a first lady pozícióig. Szociális érzékenysége és népszerű intézkedései viszont a nép kedvencévé tették. Korai halála is segíthetett a halhatatlanok klubjába juttatni, mint mondjuk Kurt Cobaint, akit ma istenként tisztel egy szubkultúra, pedig hát... na...


  Következő napirendi pont, az innen sétatávolságra lévő Floralis Genérica. Ez egy hidraulikus rendszerrel és fotocellákkal vezérelt mozgó szobor. A 20 m magas, 18 tonnás acélvirág a napfényváltozás hatására mozgatja szirmait. A 2002-ben elkészült alkotást egy vihar megrongálta, és évekig nem működött, de már megjavították, és tavaly óta újra mozog.
  Három megállóval arrébb egy kéthektáros japánkertet találtunk. Csak egy-két dollár a belépő, ehhez képest a látvány lenyűgöző. Karbantartott sziklakertek, vízesések és halastavak tették elviselhetőbbé a harminc fokos meleget.
  A kijárattól egy saroknyira várt ránk egy újabb park. Az Ökoparknak becézett állat- és növénykert ugyan ingyenes, de úgy is néz ki. Gondolom, a költségvetésük éppen arra elég, hogy az állatokat etessék, de a park karbantartására nem sok pesójuk marad. Ehhez képest el kell ismernem, milyen kulturált viszonyok uralkodnak a nyilvános vécéjükben, sőt még a látványos gyerekjátékok is működtek.
  És még mindig nincs vége a parkoknak... Nem akkora látványosság a Jardín Botánico Carlos Thays, de útba esett, ezért átvágtunk rajta. A botanikus kert 1898 óta várja a látogatókat. A kertben 28 darabos szoborgyűjtemény és 1500 növény található.


  Buenos Aires-i csatangolásunkat egy tengerparti estebéddel fejeltük meg. Ez így elsőre romantikusan hangzik, de távol álljon tőlem, holmi romantikával untatni a kedves olvasót. Csak azért hoztam szóba, hogy eloszlassak egy félreértést azokban, akik azt hiszik, hogy mivel a város a tengerpart mentén húzódik, nyilván strandok sokasága várja a hőségtől tikkadt lakóit. Pedig ez nincs így. A Rio de la Plata ugyanis annyi hordalékot szállít az öbölbe, amitől ronda barna lesz a víz, nem csoda, ha nincs kedve senkinek megmártózni benne. Ettől még parti sétány van, és az út hemzseg a streetfoodos kocsiktól. Némelyikük éjjel-nappal nyitva tart, sőt még egy hátsó ablakon az autósokat is kiszolgálja. Mi Jose Luís-hoz ültünk le egy bondiolára (sülthúsos, tükörtojásos bagett), aki a tizenkét év körüli fiával sütögeti a finomságokat. 
  A közelben található Buenos Aires régi reptere, ahonnan az Iguazú-vízeséshez repültünk, de ezt majd egy másik bejegyzésben írom meg.


Puerto Madryn

  A 46 milliós Argentína lakosságának negyede él a fővárosban és környékén, a többiek nagy része az ország északi, melegebb területein. Puerto Madryn a déli, gyéren lakott Chubut tartomány partvidékére esik. A 96 ezer főt számláló várost nem a felejthetetlen szépsége miatt kerestük fel (bár nincs vele gond), hanem a világörökség részét képező Valdés-félszigetre voltunk kiváncsiák. Nem kis területről beszélünk, a tengerbe nyúló földdarab, 100 km széles és 50 km hosszú, tehát autót béreltünk, hogy bejárjuk. Tudtam, hogy sík vidék, de az mégis csak meglepett, mennyire nincs itt semmi. Kiszáradt gaz, amerre csak látunk. A nemzeti parkba vezető országúton alig egy autó, amikor megpillantottuk a bejáratot. Kifizettük a fejenként 11 dolláros belépőt, plusz egy dolcsit a kocsiért, és már haladhattunk is tovább a látogatóközpont felé. A bádoggal borított épület beleillik ugyan a tájba, de elegánsnak nem mondanám. Egy szuvenír bolt, és egy apró kiállítás kapott helyet benne, ami bemutatja a félsziget állatvilágát. Megtudtuk, hogy ez a sós, terméketlen föld Dél-Amerika legmélyebb pontja. A Laguna del Carbón sóstó vízszintje 42 méterrel esik a tengerszint alá. Persze nem ezért vette fel 1999-ben az UNESCO a világörökségek listájára, hanem a gazdag állatvilága miatt. Csakhogy erről nekünk nem sikerült megbizonyosodnunk, pedig állítólag szezonja van a bálnáknak, fókáknak és pingvineknek. Az, hogy bálnát nem láttunk a partról, nem meglepő, miért is jönnének oda mutogatni magukat? De, hogy akkor éppen az oroszlánfókák is nyári szabin lesznek, nem gondoltam volna. Hanem, amin legjobban kiakadtam, hogy a nagyszámú pingvin populáció a félsziget északi részén, egy körbekerített farmon él, ahová csak a környék utazási irodáinak csoportjait engedik be. Hogy mi van? Egy fizetős nemzeti parkban nem nézhetem meg a pénzemért az állatokat, amiért tulajdonképpen nemzeti park lett? És világörökség... Most komolyan! Már mindenki kaphat UNESCO plecsnit, ha néha napján feltűnnek ott állatok (amelyek egyébként még ezer helyen fellelhetőek)? Utána néztem, több mint 1200 világörökség helyszín van a világon, ebből 217 a természeti. Csak 2023-ban 49 új helyszínt regisztráltak.
  Nagy duzzogva lekocsikáztunk a félsziget egyetlen településre, Puerto Piramides üdülőfaluba, ahol a nyaralók önfeledten strandoltak, én pedig egy Patagonia sörbe fojtottam a mérgem. Bevallom, ezek után nem volt kedvem több száz kilométert autózni, hátha egy eldugott öbölben mégis csak találok egy elefántfókát. Elindultunk vissza a városba, amikor – mintegy vigasztalásul – néhány láma tette tiszteletét az út szélén.


Ushuaia

  „Fin del mundo.” Ez aztán tényleg a világ vége, ahogy az argentinok mondják. A föld legdélebbi fekvésű városa a déli 68. szélességi fokon található, ahonnan már csak két fok a déli-sarkkör. Nem csoda, hogy ezt a tűzföldi városkát választják a turisták az antarktiszi kirándulások indulópontjának. Ott jártunkkor tombolt a nyár, a hőmérő 15 Celsius-fokig emelkedett, a Beagle-csatorna felől frissítő szél fújt.
  Az 57 ezres város egykoron az argentin Gulagként elhíresült börtönéről volt ismert. Az 1902-ben alapított kényszermunka-táborokat 1947-ben felszámolták, ma már csak a börtönmúzeum őrzi emlékét. Illetve még egy akkor épült vasúti pályát is felújítottak, csak ma már nem fatörzseket szállítanak a kisvonattal, hanem kirándulókat egy közeli vízeséshez. Sajnos erről könnyű lecsúszni, mert csak két járat indul egy nap, és ha kiköt aznap egy hatalmas óceánjáró, le is foglalja az összes szabad helyet. Így aztán busszal vágtunk neki a húsz kilométeres távnak, hogy ellátogassunk a világ legdélebbi postahivatalába és a Tűzföld Nemzeti Park, legdélebbi csücskébe.

  A turistákat szállító buszhoz mellékeltek egy bájos diáklányt, aki Buenos Airesben él és a nyári szünidőt használta fel egy kis mellékkeresetre. Jól beszélt angolul (gondolom ezért alkalmazták), de ismeretei a környékről igencsak korlátozottak voltak, gyakorlatilag arról beszélt csak, amit amúgy is láttunk. Szerencsére az útikönyvből ki tudtam elégíteni tudásszomjamat, így amikor a Roca tóhoz értünk, tisztában voltam vele, hogy a szemben látható vulkanikus csúcs már Chiléhez tartozik, és gleccserek táplálják.
  A „posta a világ végén” valójában egy bódé, amit egy stégre építettek a Beagle-csatorna partján, és csekk befizetésére nem igazán alkalmas. Képeslapunkat viszont feladhatjuk ott, és még egy díszes pecsétet is kapunk rá. Volt, aki az útlevelébe is bélyegeztetett.
  A végállomás az autósoknak jelenti a világvégét. Az argentin 3-as számú főút (ami itt már csak murva) utolsó parkolója. Úgy reklámozzák, hogy a Pánamerikai út vége, amitől mindig kinyílik a bicska a zsebemben. Leginkább azért, mert a Guinness Rekordok Könyve szerint a Pánamerikai főútvonal a világ leghosszabb autózható útja, miközben ő is elismeri, hogy nem. Panama és Kolumbia között ugyanis semmilyen közúti kapcsolat nincs. Márpedig, ha az észak-és közép-amerikai úthálózat nem kapcsolódik a déli földrészhez, akkor az nem lehet „pán”. Utunk során találkoztunk két német fickóval, akik elhatározták, hogy végig motoroznak Alaszkától Tűzföldig, de kérdésemre, hogy jutottak át a Kordillerákon Yavizából Turbóba, a fejüket fogva elmesélték, hogy több hétig tartó hercehurcával, egy teherhajó vitte át őket Panamából az óceánon kerülve.

  Azért a helyszínen nem rugóztam ezen, hanem örültem, hogy én is eljutottam ide, (ha nem is egy motor nyergében) annál is inkább, mert a vidék csodálatos, és az időjárás is kegyes volt hozzánk. Tudvalevő, hogy az Andok nyugati oldalán több mint kétszáz esős nap van egy évben.
  A Pipo folyó völgyén át visszatértünk Ushuaia belvárosába, ami egy svájci üdülőfaluhoz hasonlít, csak kissé lepukkadt változatban. A kikötő környékére összpontosul az a néhány létesítmény, amit érdemes lehet felkeresni. Mi más, mint a Museo del Fin del Mundo, vagyis Múzeum a világ végén. Az 1893-ban épült ház csak 2004 óta múzeum, előtte kormányzati épület majd rendőrség volt. Három sarokkal lejjebb még egy kis múzeumot találunk, amelynek az épületét 1903-ban építtette a börtönparancsnok magának a rábízott rabokkal. A kikötőből indul egy városnéző busz is, ami „csak” 9 dollár, de miután építészeti látványosság nincs a településen, csak a tájban gyönyörködhetünk az emeletes buszról. Ennek van egy vonatnak álcázott változata is, hasonló kondíciókkal. A parttal párhuzamosan húzódik az egyetlen bevásárlóutca (Av. San Martín), ahol egymásba érnek a túrafelszereléseket árusító üzletek, szuvenírboltok és egy Hard Rock Cafe, ahol nem tudnak kitűzőt vásárolni a gyűjtők, és a pólók többségén ott virít a Messi felirat. Értem én, hogy büszkék az aranylábú Lionelre, de könyörgöm, mi köze van a csávónak a hard rockhoz?
  A kikötőből számos kirándulás indul a környék felfedezésére, így a Horn-fok szikláihoz is, de mivel az már Chile területéhez tartozik, majd egy későbbi bejegyzésben számolok be róla.

Argentína déli vége után az ország északi csücskébe repültünk az Iguazu-vízeséshez, de erről egy külön cikkben írok.